Betörés, almás pite és konyhakés

Már megint egy szösszenetet hoztam, de ha egyszer nincsenek összefüggő álmaim, vagy csak nem emlékszem rá, nincs mit tenni.

A szülővárosom egyik utcáján sétáltam, amerre régen a való életben is sokat jártam a nagymamámékhoz menet. Álmomban azonban másként voltak a fák, és persze hívogatóan magasak is, így minden átmenet nélkül átváltottam szuperemberré (vagy inkább állattá), aki minden nehézség nélkül megmássza a többemeletnyi platánt. (Lehet, hogy tölgy volt, de hogy jókora, az fix.) Az első pár méter megtétele után észrevettem, hogy nem is haladok semmit, és a felismerés miatti düh végre lehetővé tette, hogy ha mászok, akkor magasabbra is jussak. Egy idő után a négyemeletes panelházakra néztem, és láttam, hogy már egy szinten vagyok a legmagasabb ablakokkal.

Felfedeztem, hogy a hozzám legközelebbi redőny alatt, fölött, mellett (miért is legyen reális, ugye) folyton kibukkan egy-egy okostelefon. Jót derültem azon, hogy valakik engem fotóznak, de aztán gondoltam egyet, és átvetettem magam az ablakra. Érdekes módon nem zuhantam le, amíg kerestem a fogódzót. Végül a két mutatóujjamat tudtam beledugni valami lyukba, de ennyi is elég volt. Rés után kutattam, ahol beláthatok, de rájöttem, hogy így tök közelről fogok belebambulni a kamerába, ami abszolút nem előnyös, és én nem akarok bamba képeket viszontlátni magamról.

A következő pillanatban lerántottam az egész redőnyt, és elém tárult az ablak mögött álló fiatalok látványa. Szépen kitéptem az ablakot is, és könnyedén beugrottam a szobába. Senki sem sikoltott, próbált lecsapni, vagy hívta a rendőrséget, és utamat sem állták, amikor tovább caplattam a lakásban. A konyha felé igyekeztem, ahonnan csörömpölést hallottam. A berendezést nem igazán tudtam megfigyelni, de barna és fehér színek domináltak. Mivel a bent sündörgő nő nem vett rólam tudomást, lekaptam egy jókora, vörösesbarna vázát a tőlem balra álló szekrény tetejéről, és földhöz vágtam. Persze ripityára tört, de a nő továbbra is holt nyugodt maradt, és csak annyit csipogott, hogy "Jaj, gyerekek…" Meg még valamit, amit nem értettem, de annyi biztos, hogy nem volt ideges.

Mint kiderült, nem a konyhába kerültem, de a mellette lévő, szintén téglalap alapú helyiség végre az volt. Az ajtóval szemben, jobbra fent volt az ablak, alatta egész fal szélességben pult, és koszos edényekkel teli mosogató. A jobb oldali falnál állt egy kis asztal és még valami, balra a hűtő meg egy rövid pultrész. Naná, hogy a hűtőt vettem célba, és a felső polcon talált tepsi a benne virító almás pitével meglehetős elégedettséggel töltött el. Az egész kezem olyan lett, ahogy tömtem magamba.

Nem tudom, hányadik darabnál tartottam, amikor betoppant egy középkorú pasas. Valamit dünnyögött, mire leesett, hogy ő most eléggé mérges, és épp azon tűnődik, mit csináljon velem. Megmostam a kezem a mosogatónál, majd szendén odasétáltam hozzá. Épp egy kihúzott fiókban kotorászott a főzőeszközök között. Szerszámot keresett, amivel megbüntet, én meg ahelyett, hogy faképnél hagytam volna, felmarkoltam egy halom fakanalat meg ilyesmit, és a kezébe nyomtam. Kissé meglepődött ugyan, de jelét sem mutatta, hogy letett volna a szándékáról, sőt kijelentette, hogy mivel leütöttem, megérdemlem a magamét. Gőzöm sem volt, miről hadovál, hiszen hozzá se értem, nem is láttam eddig. Elmagyarázni persze nem tudtam, mivel az ilyen álmokban nincs beszédképességem, csak hümmögök és nyöszörgök. Amikor a szemem sarkából láttam, hogy a klopfolót vizsgálja, kisebbfajta pánik lett rajtam úrrá, ami majdnem bekapcsolta a tudatos álom funkciót. Azt akartam, hogy tegyen le a büntetési szándékáról, de amint a kezébe vett egy bazi nagy kést, rájöttem, hogy nincs más hátra, mint menekülőre fogni a dolgot.

A konyhából egy nyitott helyiségbe értem, ahol sajnos a népek elzárták előlem az útvonalakat. A szemben lévő helyiségben az előbbi nőszemély molyolt valamit egy másik ember társaságában, aztán hirtelen elém penderült egy rokonom, széles vigyorral magyarázva, hogy "Én tudom, ki ő." Nagyon nem szerettem volna, ha elárulja, inkognitóban akartam maradni, és különben is, én most az "állati" énemben leledzettem, tehát nem az vagyok, aki. A rokon persze folytatta, ezúttal egészen kedveskedő hangon: "Hát az Erzsike." Na, hála az égnek, nem vagyok Erzsike. Rokonka meg akarta fogni a kezem, amitől undor lett úrrá rajtam (holott élőben semmi bajom vele), elhúzódtam, beleütközve a mögöttem érkező pasiba. Egyike volt azoknak, akik a szobában fotóztak. Kérdőn megérintette az arcomat (érdekes, tőle nem undorodtam), és a könnyeimet látva (fogalmam sincs, mikor kezdtem el bőgni) az épp érkező apja felé fordult. Örültem, amiért most jól számon kéri, de erre nem került sor, mert megszólalt az ébresztő. Arra azonban jó volt, hogy egy újabb novellaötletet tároljak el későbbre.

Fagyi, rabszállító és kukkoló

Már rég rájöttem, hogy a legeszementebb álmaim a délutáni szunya alatt keletkeznek.

A szülővárosom központjában vártam a néppel a buszmegállóban, miközben fennhangon nyikorogtam, milyen értelmetlen az életem, semmit sem értem el, amit akartam, és juj de rossz nekem. Persze magasról tett rám mindenki, biztosan volt elég bajuk rajtam kívül is. Jöttek-mentek az autók, én pedig ott tartottam, hogy mindjárt kiugrom valamelyik elé. Érkezett is egy IFA, ám eszembe jutott, hogy nevetséges az egész, hiszen alig araszol, így legfeljebb egy lábtörésig jutnék el, és még több okom lenne sápítozni a balszerencsémen. Maradtam a tömeg szélén, nézegettem a járműveket, közben skandálni kezdtem, hogy "figyelem, figyelem". Figyelemre vágytam, és mi is lehetne jobb módszer erre, mint az öngyilkosság a népes úton, ugye.

Végül felhagytam az önsanyargatással, átsuhantam a túloldalra, hogy megajándékozzam magam egy kis fagylalttal (annak dacára, hogy totál borús idő volt). Nem emlékszem, hogy a kis üzlet valaha is fagyizó lett volna, jelenleg ott dohánybolt működik, de aztán ki tudja, miket tárol az agyam. Majd megkérdem egy nálam idősebbtől.

No, végignéztem a kínálatot, azt a rengeteg négyféle gyümölcsöst, amik közül kiragadtam egy értelmetlen nevűt, és rákérdeztem, mi az. Valami erdei mix volt, és míg a nő bekanalazta a tölcsérbe, újra elolvastam a nevét, és rájöttem, hogy egész más van odaírva. Nem rémlik, mi, de kicsit hasonlított a "brumi" szóra. (Végül is a maci is szereti a gyümölcsöt.) Kiröhögtem magam, hogy diszlexiás vagyok (egyébként nem vagyok az), végül megkaptam a négygombócos rózsaszín álmot, de sajnos beleenni már nem tudtam, mert képvágás történt.

Ismét a buszmegállónál álltam, és ezúttal kipécéztem magamnak egy platós teherautót, ami óriási vasketreceket szállított. Némi széna is potyogott róla, én meg fogtam magam, és fellibbentem a kalitkák tetejére. Így vitettem magam egészen a külvárosig, amikor rájöttem, hogy egy rabszállítón potyautaskodom. Lenéztem, és láttam, hogy igen mozog az egyik rács, a rabok talán szökésre készülődtek, ráadásul a sofőr is lassított, így jobbnak láttam leszállni. A vezető – egy fekete férfi – is kiszállt, körbeosontam, hogy ne lásson meg, majd fellépdeltem az út menti meredek gyepen.

A házak egészen fent álltak a domboldalon (ami a valóságban teljesen sík terep). Gyönyörű zöld környezetben találtam magam, fák, bokrok mindenütt, meg egy kovácsoltvas kerítés, ami előtt egy fekete okostelefon hevert a fűben. Felvettem, és láttam, hogy még él a hívás, a telefon tulaja pedig éppen „Apu”-t hívta. Feléledt bennem a gyanú, hogy valami rossz történt, ezért azonnal becsöngettem, majd megláttam, hogy a hatalmas udvar hátsó felén négy ember jön-megy egy másik ház előtt. Ezek szerint közös udvarban lakott a két család (az udvar pedig szépen módosult a későbbiekben).

Mivel nem vettek észre, benyitottam, veszettül hahóztam (a bejárat a ház kapura merőleges oldalán lévő beugróban volt), de nem jött ki senki, így elindultam a négy ember felé, akik közül kettő gyermek volt. Úgy tűnt, nagyon nincs ínyükre a látogató, mert iszkoltak az ajtó felé, de időben odaértem, és megkérdeztem, hol van a szomszéd, mert elhagyta a telefonját. Annyit tudtam kivenni az egyik idősebb nő mormogásából, hogy honnan tudná, fogalma sincs, na meg "ezek ilyen népek". Rákérdeztem, milyenek, de csak hümmögött, mire a legostobább dolog jutott eszembe: "Kisebbség?" A nő fintorgott meg legyezett, aztán eltűnt az ajtó mögött, én pedig visszasétáltam a másik házhoz, és benyitottam. Bent is ment a "hahó" tovább, de nem jött elő senki, végül az egyik helyiségből fényt láttam kiszűrődni, így odaóvatoskodtam.

Éppen ekkor kóválygott elő egy (nem kisebbségi) férfi olyan fejjel, mint aki alvásból riadt, kócosan, gyűrött ruhában, de úgy tűnt, nem különösebben hatotta meg, hogy egy vadidegen téblábol a lakásában. Ettől függetlenül kissé inamba szállt a bátorság, így gyorsan az orra elé nyomtam a telefont, ami nagy meglepetésemre "életre kelt" a kezemben: visszajátszotta a hívást, egy lányhang kiabált bele, hogy "apu, apu", sőt még videó is elindult, amint éppen én veszem fel a készüléket, és elindulok vele a kapun belülre. Érdekes ketyere, mindenesetre a férfi erősen vakarta a fejét, majd nagy dúrral kifelé indult, én meg kiskutyaként követtem, egyetlen céllal: rá kellett vennem, hogy törölje a videót, mert nem akarom magam a YouTube-on viszontlátni.

Az udvar időközben átalakult, gazosabb lett, és teljesen szabálytalan elrendezésben pajták meg egyéb tákolmányok keletkeztek a semmiből. A pasi rendületlenül menetelt hátra, majd eltűnt egy jókora hodály mögött, ahová már nem követtem, ugyanis az építmény sarkán puha homokba léptem, ami arra késztetett, hogy megálljak kicsit kiélvezni. Beletúrtam a lábammal (jó puha volt és meleg, legalább ez nem akart a szürrealizmus felé kalandozni), és közben hihetetlenül eszement ötletem támadt. A szemem sarkából láttam, hogy a férfi közeledik, én meg kitaláltam, hogy most jól felhúzom, így aztán fogtam egy jókora marék homokot, és elkezdtem besózni magam vele. (Ez mekkora marhaság?) Bőven jutott a felsőm alá is, közben a pasi megérkezett, és a fejével intve beinvitált a pajtába.

Nem figyeltem, mi van odabent, de valami gépek meg limlom biztosan. Hanyagul nekidőltem az egyik szögletes akárminek, és figyeltem a férfit, aki éppen gumislagot cibált elém, amin röhögnöm kellett, ugyanis a cucc hőszabályzós zuhanyrózsában végződött. Nem tudtam, mit akar vele, ám ekkor szó nélkül a kezembe nyomta. Rögtön zavarba jöttem, és duzzogva kijelentettem, hogy nem is vagyok koszos, mire szigorú képpel intett, a víz pedig máris megindult. Mindentudón bólogatni kezdtem, hogy "Jaa, maga egy perverz kukkoló!", és habozás nélkül nekiláttam a vetkőzésnek. Póló, sort, bugyogó – minden lekerült, én meg nem győztem csodálkozni, hogy a nyavalyában nem szégyellem magam, rég el kellett volna süllyednem.

Alaposan lemosakodtam, és csak a végén tűnt fel, hogy a pasi időközben felszívódott. Immáron tisztán, csatakos hajjal (és felöltözve) elhajítottam a slagot, kiléptem a pajtából, és arra gondoltam, hagyom az egész videót a fenébe (pedig a hapsi bizonyára a fürdésemet is felvette), inkább lelépek, mielőtt tényleg kiderül, hogy egy perverz állat, és ezúttal nem slagot hoz, hanem kötelet, és megkapom a magamét. Persze az udvar újabb transzformációja (még több gaz, még labirintusosabb fabodegák) megnehezítette a dolgomat; keringtem jobbra-balra, belegabalyodtam valami bokorba, egyensúlyoztam elszórt deszkákon, és végül mégsem kellett tovább szerencsétlenkednem, ugyanis felébredtem.

Ennek az álomnak annyi értelme volt, mint nullával osztani. Egyedül a zuhanyzós jelenet miatt tartottam érdemesnek megemlíteni, hiszen az valóban furcsa volt. Álmomban rettegni szoktam, ha valamiért eltűnik rólam a ruha, itt meg simán sztriptízeltem egy vadidegen előtt, hát…

Mama, gáztűzhely és szárnyak

Jó ideje nem emlékszem összefüggő álmokra, ezért is nem vezetem ezt a naplót, de most pötyögök bele, mert különös szösszenetem volt.

Néhai anyai nagymamáméknál aludtam (álmomban!), amikor benyitott a mama, és a nevemen kezdett szólongatni. Nem bírtam kinyitni a szemem, csak mormogtam válaszként, így felhagyott a költögetéssel, és kiment. Kicsit még erőlködtem, és végül mégis sikerült felébrednem, kivánszorogtam a sötétben, és majdnem nekiütköztem a folyosóra cibált gáztűzhelynek. Mama a konyhában szöszmötölt a kislámpánál, én meg elképedve gondolkoztam, hogy a viharban volt képes ez a vékony kis nő egyedül kicibálni a tűzhelyet, és miért. Ráadásul mindezt úgy, hogy szellem. A kérdésemre nem kaptam választ, mert kép- és időváltás történt. Már nappal volt, én pedig a huszonvalahány éve nem változott álomjelenetbe csöppentem: kiugrottam a konyhaablakon, és végigsuhantam az utcán az öreg platánfák között. Ez a dolog valamiért sosem változik. Talán az magyarázza, hogy kiskoromban sokat csüngtem abban az ablakban, álmodozva lestem a galambokat, és azt kívántam, bárcsak én is tudnék repülni a platánok között. Nos, teljesült, igaz csak az álmomban, de ott és akkor mindig szuper érzés.

Még egy furcsaságról számolhatok be: ez már a harmadik éjszaka, amikor azt álmodom, hogy látom a szárnyaimat. Igaz, sosem volt rá szükségem, anélkül repülök mindig, és évek óta az a vágyam, hogy látsszon végre valami, mert az olyan menő. Egyszer-egyszer sikerült valami halovány árnyékát megpillantanom (pedig azt mondják, az álmokban sosincs árnyék, és a napot sem látjuk – az utóbbit tapasztaltam). Tegnap észrevettem, hogy fehér és nagyon vékony, ma pedig tisztán kivettem magam mellett, de nem tudtam megérinteni. Hófehér, szinte hártyaszerű, máskor meg rizspapírszerű, szerintem képlékeny valami. Sajnos azt nem állapíthattam meg, hogy igazi-e, vagy poénos díszlet, mindenesetre nagyon tetszetős.

Erőszaktevők és jóbarát

Mivel mostanában folyton összefüggéstelen dolgokat álmodom, és még annak is elfelejtem a felét, nemigen pötyögök ide. Ma sikerült pár percnyi történést megjegyeznem, így leírom, amíg friss. Természetesen most is meglehetősen zagyva, ráadásul csupa képvágás, de mindegy.

Szokás szerint a dolgok közepébe csöppentem, ezúttal egy hotel alkalmazottjaként. Épp kezdődött a munkaidőm, alighanem takarítanom kellett volna az uszodát, ám rögtön dohogással kezdtem. Szidtam a lépcső kivitelezőjét, aki bár gyönyörű burkolattal látott el mindent, olyan meredekre tákolta a fokokat, hogy két kézzel kapaszkodva, hegymászó feelinggel ereszkedtem alá, és komolyan be voltam tojva, hogy a következő pillanatban orra esek és széttoccsanok a márványos kék mozaikon. A szitkozódásomat két munkatársam hallotta, de nem különösebben vettek rólam tudomást, én pedig faképnél hagytam őket egy helyszínváltással.

Ez a helyiség sem volt kevésbé szép: a szőnyeg narancsos-bordós volt és süppedős, a falra nem emlékszem, de meleg, sötét faburkolat volt mindenütt. Meg pasik. Legalább 6-8 férfi, akik lassított felvétellel megfordultak, és úgy meredtek rám, mint borjú az új kapura. Nem tudtam hova tenni a szokatlan érdeklődést, hiszen nem volt rajtam néznivaló, ám a következő pillanatban rájöttem. Két pasas ugyanis belökdösött az egyik - szintén szépséges színű - faajtón egy kb. másfél négyzetméteres, tök üres helyiségbe, és megerőszakoltak.

Csak pillogtam, olyan hirtelen történt minden (és szerencsére a jelenetet nem éltem meg, mert hirtelen tudatosult bennem, hogy mi volt), ám amikor kinéztem az ajtón, a pasik száma több mint egy tucatra duzzadt, és mindegyik végig akart rajtam menni ott helyben. Nem tudom kifejezni, milyen mértékű undor és rémület lett rajtam úrrá, de szerencsére nem került sor semmire, mert megjelent a főnök, egy fekete hajú, barna szemű, szakállas, erős negyvenes olasz, én pedig rögvest odavergődtem mellé panaszra. Három szót sem hagyott kimondani, unott képpel hessegetett, de nem tágítottam, sőt elkezdtem őt is szidni, micsoda nemtörődöm és semmirekellő alak, és nem érdekelt, hogy ezért tuti kirúg.

Nem így lett, mert képvágás után már a hotel előtt álltunk, folytattam a mondandómat, majd végignéztem az utcán, és megakadt a tekintetem az egyik szemközti üzleten. Sajnos a nevét nem jegyeztem meg, de rögtön szöget ütött a fejembe valami. Visszanéztem a főnökre, és kijelentettem, hogy a hotelben valaki bűbájt bocsátott az összes pasasra (eszembe sem jutott, hogy ezek szerint rá nem, mivel nem úgy tűnt, mint aki le akar teperni). Ha nem óhajtja, hogy a velem történtek megismétlődjenek más női alkalmazottakkal vagy vendégekkel, akkor sürgősen fogadjon fel médiumot, boszorkányt vagy valamit, aki leveszi a rontást a férfiakról. Ekkor megint szétnéztem az utcán, és az egyik távolabb sétáló, fiatal, szőke csajt látva máris tettekre emelkedtem. Ő ott bizony "tanuló médium", pont jó lesz, biztosan tud segíteni.

A csajszi azonnal zavarba jött, amint megszólítottam, de sajnos nem jutottunk semmire, mert újabb vágás történt. Ezúttal épp az udvarra "menekültem" a hotelből, csupa zöldbe, alighanem az "elbájolt" férfiak elől, de ezt nem tudom biztosan. Annyi fix, hogy egy fiatal, barna hajú fiú volt a jóbarátom, aki mindenáron meg akarta tudni, mitől vagyok frusztrált, de eszem ágában sem volt elárulni, így aztán folyamatosan bujkáltam előle a gazban, ő pedig kiskutyaként követett. Igazából az volt a legnagyobb problémám, hogy a két rohadék pasas (helyesebben az első) elvette az ártatlanságomat, és úgy éreztem, mocskos vagyok, méltatlan mindenre. A barátom végül felhagyott a követéssel, én pedig egy átlátszatlan vizű, csendes sodrású folyó partján találtam magam. Teketóriázás nélkül beleugrottam, úszni kezdtem fölfelé, és éreztem, ahogy minden karcsapásnál sós vizet nyelek. Hogy ennek mi a jelentősége, fogalmam sincs, viszont hamarosan felszenvedtem magam egy deszkákból tákolt kis uszályra, és visszacsorogtam, amerről jöttem - anyaszült meztelenül. Jobbnak láttam azonban felöltözni, meg is tettem a semmiből előbukkant cuccokkal, miközben arra gondoltam, mekkora hülye vagyok már megint: ez tipikusan az a visszatérő szitu, amikor a saját baromságom miatt menekülök egy jó arc elől, aki végül eltűnik, és hiába keresem égen-földön, soha nem kerül elő. Most is így lett; a srác felszívódott, az álom véget ért, én pedig ingerülten tértem magamhoz.

Rájöhetnék végre, hogy mit jelent a való életben ez a "ne kövess - jaj, most meg hol vagy?" dolog, és miért molesztálnak újabban a történéses álmaimban.

Másik létsík

Különös álmom volt, amiben nem az voltam, aki vagyok. Mint mindig, most is a közepébe csöppenve a szülővárosom egyik panelhalmaza között bandukoltam hazafelé, a kis átjárót keresve. (Általában nem találom, nem értem, miért.) A lépcsőházunk teljesen másként nézett ki, és ráeszméltem, épp beköltözni készülök valahová több lakótárssal. Kissé mérgesen konstatáltam, hogy nem sok nyugtom lesz, látva és hallva a körfolyosón zajongó családot, egy fiatal anyukát legalább négy csemetéjével (akik közül az egyik teli torokból bömbölt.)
A lakásba érve egy férfi fogadott, mutatta a balra lévő lakrészemet, ami első pillanatra roppant kellemesnek tűnt (külön fürdőm volt, plusz jókora szoba kis folyosóval), ám amikor jobban megnéztem, sírva fakadtam. Iszonyúan retkes volt minden, a vécé vastagon hugyos; kosz és pókháló mindenütt. Eldöntöttem, nem fogok itt lakni, és berzenkedve-bőgve elhagytam a lakást, nyomomban a férfivel.
Amint visszafordultam hozzá, megláttam magam az előszobatükörben, és leesett az állam: alacsonyabb voltam, és testes, abszolút jellegtelen, sápadt, püffedt arccal, zsíros hajjal. Máris szaladtam lefelé a lépcsőn, majd kapcsoltam, hogy igazolvány nélkül nem kéne belerohannom a nagyvilágba. A férfi a kezembe nyomott egy személyi igazolvány, és megint nagyon néztem az Imre név láttán, de rögtön leesett, hogy ő az ikertestvérem.
Kifutottam a szabadba, ami közben teljesen átalakult: építkezés folyt az épület előtt, és egy jókora gödör szélén kellett egyensúlyozni, hogy az útra jussak. Mivel a férfi még mindig a nyomomban volt, megkérdeztem, nem jönne-e velem, de azonnal el is vetettem az ötletet, így végül egyedül mentem tovább.
A főútra kiérve újabb meglepetés ért: autók és emberek garmadája tömörült rajta. Valami rendőrségi akció közepébe pottyantam, de nem különösebben érdekelt, és a szokásos félig lebegő, félig ugráló mozgásommal pattogtam át a kocsik tetején. Mint kiderült, béna ötlet volt, mert máris tüzet nyitottak rám. Nem láttam, honnan jönnek a lövések, nem is féltem, és végül sértetlenül eljutottam egy kis ligetig, berobbantam az ott álló házikóba, ahol két 20 év körüli lány meresztett rám nagy szemet.
Nagy nyugalomban kávézgattak éppen, én meg betörök ide, nem csoda, hogy úgy bámultak rám. Ekkor kezdett derengeni, hogy itt valami nagyon nem stimmel, és amikor elhangzott a szájukból az egyik szomszédom neve, újra leesett az állam. Sietve kérdeztem, ismerik-e x és y nevű lányaikat, mire lesajnáló vigyorral mértek végig. Feltettem a kérdést, ugye 2014 van-e, erre egészen hülyének néztek.
Máris tudtam, mi történt: ez egy másik létsík, ahol bizony az a jellegtelen nőszemély vagyok, akit a tükörben láttam, és a szomszédomnak még véletlenül sincsenek lányai. Nem is maradtam tovább, kiléptem a házikóból a már megint átalakult tájra, mégpedig a népes belvárosba. Tartottam attól, hogy valaki utánam lő, ezért igyekeztem a tömegbe vegyülni, és eldöntöttem, a szüleim házához fogok menni, és kiderítem, mi ez az egész.
Erre sajnos már nem került sor, mert felébredtem, de sebaj. Ebből novellát fogok írni egyszer.

Erőszak és bosszúvágy

Hihetetlenül durvát álmodtam. Még jó, hogy a lényeget egyszer sem éreztem és éltem át, csak emlékeztem minden mozzanatára.

Az voltam, aki sem én, sem senki más nem akarna lenni soha. Volt egy párom (úgy emlékszem, még nem a férjem), aki a kezdetek kezdetén még normális alak lehetett, ám a történések időpontjában egy szadista állat, aki fizikai terrorban tartott (lehet, hogy lelkiben is, de mivel alig pár mondatot váltottunk, ezt nem tudom biztosan kijelenteni.)

Ez nem a „normál” keretek között zajló szado-mazo kapcsolat volt, hanem igazi, kőkemény erőszak, ahol a párom kénye-kedve szerint (tehát folyamatosan) ütött-vert, még együttlét közben is, ketrecbe zárt, kikötözött és a legkülönfélébb módokon gyötört, én meg tűrtem, és egyre jobban megtörtem. Szerencsére mindig csak a kínzás utáni állapotban leledzettem, nem éltem át semmit, de ott tartottam, hogy véresre verve, monoklival, ernyedten szédelegtem az utcán, és senki, de senki nem kérdezte meg, mi történt. Még az ismerőseim sem.

Szülővárosom egyik szegletében kóvályogtam magamon kívül (ez a helyszín, az erőmű előtt húzódó vasúti átjáró rengetegszer felbukkan az álmaimban). Az események közepébe csöppenve éppen menekültem a férfi elől, de sajnos nem voltam elég gyors. A következő pillanatban elkapta a karomat, én pedig először meglapultam, aztán kihúztam magam, és mondtam valamit. Nem emlékszem a szavainkra, de alighanem nagy hatást gyakoroltam a férfira, ugyanis elengedett, ám mire tisztes távolságba értem volna tőle, láttam, hogy egy kb. négy méter hosszú csövet kap fel, akár a pelyhet, és megrohamoz. Én se voltam rest, a semmiből a kezemben termett egy ugyanolyan cső, így fém a fémen csattant.

Emlékszem az érzésre, nagyon féltem, hogy eltalál vele. (Megint sebezhető kis semmiség voltam, nem a halhatatlan, ragyogó szárnyú csodalény, mint általában.)

Több összecsapás nem történt (itt nagyon zagyva lett minden), a férfi egy időre eltűnt, helyette előbukkant egy csinos, fiatal nő. Tudtam róla, hogy azt hiszi, féltékeny vagyok rá, amiért elég sokat találkozik a párom(nak nem nevezhető állat)tal. Nem tudhatta, hogy bizony mindenféle érzelem kihalt bennem, és amit az arcomon lát, az nem düh, hanem a teljes apátia. Ekkor váltottunk néhány szót (nem emlékszem, mit), aminek a végére a nő arca egészen eltorzult a döbbentettől, pláne, amikor reszketve a kezébe nyomtam egy vaskos, kopott naplót. Ebbe jegyezte le az én "drágám" a kínzásaim időpontjait, időtartamát, módját és a reakcióimat. (Csodálkoztam is, hiszen semmiféle rendszert nem véltem felfedezni a terrorban, mindig hirtelen felindulásból kaptam a magamét.)

A nő eltűnt a naplóval együtt, én pedig rettegtem, mi lesz, ha a férfi felfedezi, hogy eltűnt egy feljegyzése a többi (!!!) közül. Ekkor különös dolog történt. A bolt előtt (még mindig a vasút a helyszín) néhány csoporttársammal (fogalmam sincs, milyen csoport) estünk neki egy asztalon heverő táskának, meg az abban rejtőző bukszának. Sikerült megkaparintanom egy halom eurót, mire megjelent a tanár nénink, és tettetett rosszallással csóválta a fejét, amiért kifosztottuk egy osztrák turista elveszett pakkját.

Engem azonban semmiféle lelkifurdalás nem gyötört, csak számolgattam a pénzt, és rájöttem, hogy így van 600 ezer forintom, ami elég egy fegyverre.

Meg akartam ölni a férfit. Ahogy rogyadoztam az úton, lógó fejjel, szakadt ruhában és véresen, hirtelen átsuhant az arcomon egy gonosz, kaján vigyor, amit senki sem láthatott. Örültem, hogy végre vége lesz, és annak is, hogy ilyen ügyesen átejtettem mindenkit, legfőképp a férfit. Ő azt hitte, teljesen megtörtem és élőhalottként hagyom, hogy csináljon velem, amit csak akar.

Ismét képváltás történt. Már a párom kocsijában a hátsó ülésen ültem, és azon tűnődtem, milyen fegyvert vegyek. Az aknavetőt elvetettem, mondván, lassú fegyver, és mire újratöltöm, a férfi rám támad.

Ebben a pillanatban az említett állat bedugta a fejét az ajtón, és faarccal, ám elképzelhetetlenül kedves hangon megkérdezte, minden rendben van-e.

A döbbenettől még a hangom is elakadt, ám az elmém éber maradt, és arra gondoltam, szerencsétlen valamiképp megérezte, hogy valami készül, és esze ágában sincs meghalni, így taktikát vált.

Az idősíkváltást követően (még mindig a bolt előtt) azon tűnődtem, lehet-e közös jövőnk, hiszen a férfi gyökeresen megváltozott. Beszélget velem, nem üt, erőszak helyett szeretkezünk, és minden csodás. (Az utóbbiból kaptam is ízelítőt, hányingerem támadt, aztán az egész akció hamar átlényegült emlékké.)

Azt hiszem, undorodtam magamtól, mert inkább felébredtem, mielőtt úgy döntöttem volna, hogy lábtörlő maradok.

Gusztustalan volt az egész, és még mindig a hatása alatt állok.

Színes személyiség

Ez most nem álomtörténet lesz, hanem inkább csak egy szösszenet, de mivel annyira érdekes, színes és erőteljes volt, hogy muszáj lejegyeznem.
A helyszín valószínűleg mindegy, bár ha jobban belegondolok, talán mégsem: a régi családi házunk kertjében ill. udvarában játszódott, ahol gyerekként nagyon sokat elmélkedtem "az élet nagy dolgairól".
A kertünk úgy zöldellt, ahogy még sosem. Sárgálló paprikák, piros, sárga és zöld paradicsomok, vérvörös eprek, méregzöld és ránézésre harsogó petrezselyemzöld, mosolygó dinnyék és tökök, roskadozó borsó- és babsorok; mind együtt termett. Gyönyörködve sétáltam az ágyások között, mígnem arra lettem figyelmes, hogy a kertkapunál rengeteg ember gyülekezik.
Közelebb érve láttam csak, hogy valójában a világ minden tájáról vannak ott emberek. Fehérek, kreolok, barnák, feketék, vörösek és sárgák, és egy csomóan tipikus népviseletben voltak (indiai, afrikai, japán öltözékeket ismertem fel elsősorban). Mindenki beszélgetett, jó hangulat uralkodott, én pedig néha oda-odaszóltam valakinek ismeretlen nyelven. Arra emlékszem, hogy valamiért nagyon jó érzés töltött el a sok ember láttán, no meg azért is, amiért mindenkivel szót értek. Aztán eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy a szüleim nem ismerik ezeket az embereket.
Távolabb sétáltam tőlük, majd visszanéztem, és azt mondtam (tudván, hogy álmodom): "Ők mind egy szálig a részeim. Öröm, bánat, makacsság, düh, szelídség..." Nem tudtam folytatni a felsorolást, mert édesapám jelent meg a házunk ajtajában, mire odafordultam hozzá, és kijelentettem: "Kár, hogy nem akartátok megismerni a részeimet."
Érdekes álmom, nemde?

Kamu világvége?

El se tudom mondani, mennyire örülök, hogy végre komplett kis történetnek mondhatót álmodtam. Lehet, hogy volt már ilyen korábban is, de általában úgy aludtam, mint akit agyonvertek, így esélyem sem volt, hogy megjegyezzem. Most viszont sikerült, és megpróbálom leírni. Nem volt olyan hosszú és bonyolult, mint általában, de nekem már ez is sikerélmény.

Mielőtt belekezdenék, azt még hozzáteszem, hogy sejtem, mi ihlette az egészet: kb. negyed órát néztem az Avatarból (németül), mintegy gyakorlásként, így máris átment az egész üldözős sci-fibe.

Amint az megszokott, a történet kellős közepébe csöppentem: a Földet katasztrofális sugárzás veszélyeztette, nekem pedig két választási lehetőségem maradt az életben maradásra: vagy felszököm potyautasként a világűrbe készülő "bárkára", ahová a kiválasztottak kerültek (a nagyon okosak meg persze a nagyon gazdagok), vagy alászállok a mélybe, az atombunkerek egyikébe. Miután egy isteni sugallat azt mondta, hogy az űrhajó úgyis megsemmisül menetközben, az utóbbi mellett döntöttem, és egy pillanattal később már egy összeszerelő üzemben kerestem a napi betevőt.
Dolgoztunk, hogy élhessünk, akárcsak a felszínen, annyi különbséggel, hogy tudtuk, soha többé nem fogjuk látni a Napot. Vagy ha mégis, az egyet jelent az azonnali szénné pörkölődéssel. Egyébként elvileg semmiben sem szenvedtünk hiányt, ám én mégis szomorú voltam, és gyakran néztem undorodva az egyik őrre, aki pusztán arra volt hivatott, hogy minket óvjon meg a saját hülyeségünktől (pl. szökési kísérlet), én mégis utáltam, hiába nem tehetett semmitől. (Egyébként úgy nézett ki, mint az Avatarban Quaritch ezredes (Stephen Lang) fiatalabb kiadásban.)
Aztán egyszer csak nyitva maradt egy kapu, és én már ott sem voltam. Először persze óvatosan kandikáltam kifelé, várva a forró hullámot, ám döbbenetemre madárcsicsergést hallottam. Mint kiderült, a felszínen nagyon is volt élet, hiszen zöldelltek a fák, a fű, így nem volt más hátra, mint menekülni.
A bunkerünk egy város alatt terült el, ami abszolút érintetlen maradt. Az épületek épen álltak, viszont totál néptelen volt az egész. Akár romantikusnak is mondhatnám, ahogy gyalogoltam lefelé egy utcán a narancsos naplementében, de azzal a tudattal, hogy hamarosan a nyomomban lesznek (de hogy miért, fogalmam sincs, hiszen nem voltam egyéb, mint egy dolgozó senki), nem voltam túl nyugodt.
Aztán döbbenet ért: egy élelmiszerbolt ajtaja tárva-nyitva állt, bent pedig mozgást láttam. Az emberiség is túlélte volna a sugárzást?! Rögtön bementem, de ahelyett, hogy nekiálltam volna örömködni, kértem három sonkás szendvicset és egy üdítőt. Ki tudja, honnan volt pénzem, de bőven elég volt, mivel összesen "háromezer és néhány száz forintot" kért a pult mögött álló, kedves hölgy.
- Mit jelent az, hogy "néhány száz"? - kérdeztem csodálkozva.
Erre vigyorogva nézett rám a mellettem üldögélő másik nő (úgy tűnt, csak cseverészni van itt).
- Adsz neki háromezret meg egy százast, és kész. Nem vagy erre ismerős?
- Odalent éltem, és nem tudtam, hogy ez az új rend - feleltem zavartan, mire mindketten egy "ah" felkiáltással és heves bólogatással jelezték, hogy mindent értenek. Ezek szerint csak nekem volt fura az egész.
Mindezek után képvágás történt, és már lélekszakadva rohantam a sötétben, mögöttem az egyre közeledő katonai járgánnyal. Üldöztek, és tudtam, hogy ha elkapnak, nagyon kemény retorzióban lesz részem.
Közben - erős csodálatomra - népek jöttek-mentek az utcán, mint "régen", a bunkerbe menekülésem előtt. Mintha mi sem történt volna. Még egy busz is jött, amire annyiért lehetett jegyet váltani, amennyit az ember gondolt. Micsoda világ!
Ám az üldözőim közeledtek, így szaladtam tovább (a szülővárosomban). Átnyargaltam egy vasúti átkelőn (épp időben, mert valamiért minden vágányon egyszerre jöttek a vonatok), majd végül átfutottam az úton, bevágódtam az árokba, tettem egy kis kört egy kavicsos placcon, és visszafordultam arra, ahonnan jöttem, gondolván, hogy én most jól kicselezek mindenkit.
Úgy tűnt, sikerült is, mert a jármű eltűnt valamerre, és csak az előbbi, nyugis forgalom maradt. Lenéztem a mellettem guggoló gyerekre (fogalmam sincs, hogy került oda, de teljesen természetesnek tűnt, hogy velem van), ám olyan szintű rosszullét fogott el, hogy egy pillanat alatt meghülyültem tőle: jobbnak láttam, ha a gyerekkel együtt visszatérek a föld alatti bunkerbe, hátha mégis történik valami, ami végleg kipusztít mindent.
Visszaslattyogtunk hát a buszmegállóhoz, és már nem is csodálkoztam azon, hogy a semmiből mellénk vágódott a katonai furgon. "Quaritch ezredes" rögvest kipattant belőle, én meg rezignáltan tartottam elé a kezeimet, várva, hogy bilincsbe verjen. El is kapta a csuklómat, de aztán rám mosolygott, majd le a gyerekre, és azt mondta:
- Nem erre kéne jönnöd, hanem hazafelé.
Értetlenül néztem rá, mire a fejével a vasút irányába intett:
- Menj, most már nem lesz semmi baj.
- De a bunker...
- Szerinted miért hagytam nyitva a kaput?
- Maga hagyta nyitva?!
- Nem bírtam tovább nézni a boldogtalanságodat és a dühödet. Most menjetek!
És mintha ezzel bezárt volna egy igazi kaput, beléptem a valóságba.
Tudom, nem volt nagy eresztés, de az érzelmeken volt a hangsúly. Abból aztán akadt bőven.

Bujkálás

Napok óta lényegében ugyanazt álmodom, csak a körítés más: fentről támadás zúdul ránk (jobbára ufók jönnek zajos fénynyalábokkal), én meg lélekszakadva rohanok helyiségről helyiségre, hogy becsukjam az ablakokat, leengedjem a redőnyöket, behúzzam a függönyöket.
Vajon mire utal ez a nagy elbújás?
Egyébként újra sokat és színeset álmodom, de rövidek és összefüggéstelenek, így nincs értelme leírni. Majd ha lesz valami sztorija is.

Hiány

Egyszerűen nem tudom felidézni az álmaimat. Két hónapja annyira fáradtan fekszem le, hogy nyugtalanul alszom, nem is pihenem ki magam rendesen, és bár sok álomfoszlány eszembe jut, nem állnak össze kerek egésszé. Kisebb, pár másodperces jelenetek megmaradnak, de nincs értelme leírni sem. Sajnálom, mert olyan jó kis zagyvalékokat tudok produkálni. Na, majd csak lesz valahogy! Álmodjunk szépeket! (Nem mintha aktuális lenne ez így kora reggel, de mindegy.)

Farmernadrág, pénz és szex

Akkor jönnek a legjobb sztorik, amikor hajnalban ki kell mennem, aztán nem tudok visszaaludni, ezért inkább merengek, míg végül mégis elnyom az álom.

Ahogy az lenni szokott, belecsöppentem az értelmetlen történések közepébe, ami a legelső momentuma miatt kapcsolódott az alvást megelőző elmélkedéseimhez.
Gatyát kerestem. Egy laza, hosszú farmernadrágot egy olyan fiatalembernek, aki még sosem hordott ilyet. Mivel olyasmit készült tenni, amihez nem megfelelő az az egy szem nadrág, amit a szökése alkalmával viselt, hát keresnem kellett neki egyet. Egy hatalmas, fehér falú villa óriási udvarán álltam, és odalépdeltem a(z egyik) bejárathoz, egy teraszszerűségre, ahol épp ruhák száradtak egy szétnyitható, fehér állványon. Egy ismeretlen, szőke férfi időzött ott, akit mégis lazán a nevén szólítva kértem, hogy válasszon nekem nadrágot a kb. 180 cm magas pasim számára, mert erdőt akarunk járni, és levélkupacokat építeni, hogy abba ugráljunk az ágakról. A férfi szélesen vigyorgott a semmiből megjelent másik két munkásruhás alakra, majd hirtelen odahajolt hozzám, és azt mondta: "Hogyne adnék, of course. Nadrág für szex." Jót röhögtem rajta, de mivel látszott, hogy komolyan gondolja, angol-német hibrid nyelven biztosítottam afelől, hogy minden rendben, mehetünk a házba, addig az a rojtos, koptatott kék farmer épp meg is szárad itt a napon.
A bejárati ajtó mögött hosszú, keskeny lépcső vezetett felfelé, aminek a tetejétől folyosó vezetett jobbra (balra nem is tudott volna, hiszen ott volt a terasz - végre logikus elrendezés egy álomban), szemben pedig tágas helyiség fogadott, ahol három ember üldögélt. Helyesebben csak egy; egy nagymama újsággal a kezében, a két gyerek pedig bújócskát játszott. Rémlik valami egy nőről is, de nem tudnám biztosra mondani, hogy ott volt.
Kintről beszédbe elegyedtem az egyik gyerekkel, aki éppen a tévé mögött bujdosott, mégpedig valami nem létező nyelven, ami kicsit hasonlított az olaszra. Tudtam, mit mondok, és jöttek a számra a szavak, ami mellé mutogattam is, így a kisfiú megértette, hogy kukkert mutatok a kezeimmel. Ő is így csinált, majd ezzel szórakozva nézelődött körbe, mialatt én és a kísérőm távoztunk. A következő pillanatban már egy szobában estünk egymásnak. Nem fogom részletezni, de a fergeteges akció után (csoda, hogynem riadtam fel, ahogy szoktam) újra a villa udvarán sétáltam (farmer nélkül, ugyanis a másik pasi időközben kiment a fejemből, már nem volt jelentősége), és azon tűnődtem, hogy mit keresek itt?
Nem dolgozom, a ház körül se teszek egy szalmaszálat se keresztbe, a gyerekek nevelésében se segítek, akkor meg miért viselnek el? Beugrott az egyszerű gondolat: mert én vagyok az, aki rajtuk segített. A villa és minden az enyém, ami itt van, őket pedig befogadtam, a pénzemből élnek, így evidens, hogy azt csinálok, amit akarok. Nem mondom, hogy nem tetszett a gondolat, ám képvágás történt.
Egy szerény házikó járdáján baktattam az út felé, mert egy autó gördült oda, látogatóim érkeztek. Nem szégyelltem a származásomat, sőt örültem neki, hogy a férfi (akivel a villában együtt voltam) végre szembesül azzal, ki vagyok.
Az autóban azonban nem ült senki. Óvatosan odamentem, közben folyton körbe-körbefordultam, hogy lát-e valaki. Az ajtókat is kinyitottam, de semmi. Ekkor vettem észre, hogy kicsit arrébb még egy autó áll, benne pedig vígan nevetnek rajtam ketten. Mire zavarba jöhettem volna, a sofőr kiszállt, én pedig odalépdeltem hozzá azzal a gondolattal, hogy "na, tessék, most aztán tudja, röhöghet egy jót". A férfi azonban ahelyett, hogy tovább nevetett volna, úgy magához szorított, hogy levegőt se kaptam, és össze-vissza csókolgatott. Örült nekem még így, szegényen is.
Képvágás történt, azonban azt még meg kell jegyeznem, hogy hihetetlenül tetszett az utca. Nem volt forgalom, a padkák üresen álltak, az utat pedig olyan nagy és terebélyes fák övezték, amik felül összeértek, mintegy alagutat képezve felettünk.
A következő álomban csak egy zagyva, abszolút ide nem illő jelenet volt: nagymamám házában jártam, és szörnyülködtem a konyha falára húzkodott grafitceruzás csíkokon, amik azt hivatottak jelezni, mennyire nem vízszintesen vannak felcsavarozva a polcok, feltéve a csempék és beállítva a bútorok. Szidtam a vízmérték tulajdonosát, miszerint lehetetlent állít, hiszen az asztalon sosem gurult el semmi, márpedig akkor a szerszáma rossz. Itt pedig felébresztettek.

Férges

Meglehetősen összefüggéstelen álmom volt, amit nem is tudok utólag összerakni, így inkább leírom azt a jelenetet, ami egészben megmaradt.

Egy zöldségpiacon kezdődött az egész, ahol nem volt semmi fogamra való, így csak átsuhantam rajta, és amikor kiértem, rögtön egy hatalmas konferenciateremben találtam magam. Mivel az egésznek volt előzménye is, amire sajnos már nem emlékszem, így zagyvaságnak hangzik minden, holott akkor teljesen értelmesnek és logikusnak tűnt, és éppen abban a teremben nyert értelmet minden.
Rengeteg ember üldögélt és beszélgetett ott, s ahogy jobban szemügyre vettem, láttam, hogy majdnem minden asztalon hever néhány színes magazin és kisméretű könyvecske. Egyet felvettem és belelapoztam, s a képregényszerű tartalmat látva esett le a tantusz, hogy ami történik, az mind le van írva ott, és nekem annyi a dolgom, hogy lehetőleg pontosan kövessem a forgatókönyvet. Csakhogy ez nem volt valami egyszerű, mivel hirtelen váratlan események történtek, amik nem kicsit akasztott ki.
Rettentő gyors sebességgel izgő-mozgó, fekete színű férgek bukkantak fel a semmiből, és egy-egy embert kiválasztva maguknak, rájuk vetették magukat. A "fertőzést" magát nem láttam, de egyből tudtam, hogy a tíz és húsz centi közötti méretű ocsmányságok szó szerint bemásznak az emberekbe, hogy aztán manipulálják a viselkedésüket, eleinte letargikussá, majd súlyos depresszióssá ill. agresszívvá téve őket. Nem tudom, mi volt a céljuk ezzel, és ki vagy mi küldte a kukacokat, de menekültem, amerre láttam, ki a teremből, a sötét utcára.
Egy régi lakhelyem volt a helyszín, és mint ahogy az visszatérő álmaimban előfordul, a lépcsőház már megint nem olyan volt, mint igazából. Óvóhelyszerű pincék húzódtak alatta, és egyáltalán nem akaródzott bemennem. Az épület sarkánál azonban felbukkant egy soha nem látott férfi, akit látva azonnal megkönnyebbültem. Ismertük egymást, és ő azon volt, hogy kimenekítsen innen. Valamiféle tanárom volt egykor, akiről eddig nem tudtam, hogy többet érez irántam, mint ahogy az egészséges lenne, csakhogy ez most egyértelműen kiderült számomra, amikor féltőn magához ölelt, majd úgy fordított, hogy ne tudjak menekülni a romantikus támadás elől. Én azonban ügyesen kicsusszantam a karjai közül, és elindultam a lépcsőház felé, ahol szándékunkban állt elrejtőzni. Hiába tudtam, hogy ő egyáltalán nem az ellenség elől akar elbújni, hanem a kíváncsi tekinteteket szeretné elkerülni, hogy békében ellehessünk egymással.
A pincerendszer egyáltalán nem volt félelmetes, amikor beléptünk, mivel hirtelen nappal lett, és bőven leszűrődött a fény. Előre siettem, hogy keressem a 13-as pincét, miközben kissé megnyugodva láttam, hogy egyáltalán nem néptelen a hely. Az egyik részen egy nő kattogott egy régi írógépen, és biztos voltam benne, hogy ezek után a kéjenc férfinek esze ágába sem jut majd semmiféle játék.
Hogy így történt-e, az már nem derült ki, mivel felébredtem.

Blogszülinap

Egy éve nyitottam ezt a blogot, ami azt jelenti, hogy azóta 365 nap telt el, ennek ellenére még 20 álmot sem írtam le. A jövőben igyekezni fogok.

Orbán és a regényhősöm

Ekkora zagyvaságot is régen álmodtam már!
Az általános iskolai kémiateremben ültem valahol az ablak felőli padsor hátsó részén, és azon mulattam, milyen mókásan adja elő a tanár a mondanivalóját. Semmi értelme nem volt, köze sem volt az órához, ő pedig csapongott ide-oda, néha belezavarodott, majd kivágta magát olyan poénokkal, amit senki sem értett, csak ő. Egyszer csak elindult felém, majd leült az előttem lévő padra, és felvont szemöldökkel várta, hogy mondjak valamit.
Villámcsapásként ért a felismerés, hogy Orbán Viktor tartja a zagyva matekórát a kémiateremben, és szégyelltem feltámadó gondolataimat: "no, hát ezért nem érteni semmit abból, amit mond".
Aztán eszembe jutott, hogy itt a lehetőség annak a társadalmi rétegnek az elemzésére, amelyben létezni vagyok kénytelen. Nem emlékszem, miket mondtam, de tudom, hogy nagyon finoman és árnyaltan fogalmaztam egy-egy félmondatot. A hatás azonban így is az volt, amit vártam: minden szavam rosszul érintette, láthatóan kelletlenül maradt a helyén, és szerette volna, ha végre befogom. Erre próbáltam még kedvesebb lenni, de hiába: a férfiú felállt, és valamit hümmögve odébbállt.
Úgy éreztem, nincs értelme tovább maradnom, és a teremből kilépve át is alakult a táj: már nem iskola volt, hanem a tipikus kórház-irodaépület hibrid tágas, pvc-vel borított folyosókkal és a szokásos félhomállyal, na meg a nyikorgó lifttel, ami elengedhetetlen bevezetője a baljós történeteknek. Így is lett.
Kiderült, hogy egy fontos ember veszélyben van, üldözik, hogy megöljék. Fogalmam sincs, hogy csöppentem oda, de tudtam, mi a dolgom. Gondolatokkal kezdtem irányítani a történéseket. Először is berobbantam valami óriási hodályba, ami tele volt villogó képernyőkkel, színes gombokkal, kallantyúkkal és kütyükkel. A terem közepén egy hatalmas kivetítő mutatta, hogy az Era 1 program fut éppen. (Basszus.) Telepátiával elértem, hogy az Era 2 vírus aktivizálja magát, amit egy visszhangzó női hang kedvesen be is darált a láthatatlan hagszórókon: "Era 1 deactivated. Loading Era 2. Five, four, three, two, one... Preparing to... saving mode. Amen." A kért felirat meg is jelent a képernyőn gigászi, szép kék betűkkel.
Ezt követően képvágás történt. Már a szülővárosomban lebegtem az aszfalt felett úgy tíz centivel (sokkal kényelmesebb repülni, ugye), és azon voltam, hogy a rengeteg embert, akik az úton zarándokoltak valahová, libasorba állítsam, mert úgy biztonságosabb, tudniillik, ha bevág a bomba, nem hullik el annyi ember.
A bombát már nem tudtam megvárni, mert felébredtem. Hát ilyet...

Eufória és undor

Két rövidke jelenetre emlékszem ma, köszönhetően a zajos kutyáknak, akik minduntalan megszakították a történetek fonalát, és így azok már nem tudtak összekapcsolódni. Nem baj. Azokban a pár másodpercnyi szösszenetekben annyi érzelem duzzadt bennem, hogy elmondhatatlan.
Elsőként elhunyt nagyszüleim lakásában voltam. Ez nem újdonság: fel-felbukkanok ott, és ők is jelen vannak, miközben tudom, hogy már nem élnek, és az egész csak álom, de hálát érzek, amiért újra és újra láthatom őket, és viccelődhetünk, ahogy régen. Sosem vagyok szomorú, és ha sírok is, azt a boldogság miatt teszem, amiért megint lophattam pár percet az "életükből". Azt hiszem, az agyam elfogadta a halálukat (máskülönben nem lennék tisztában vele, mi az igazság), és ezzel próbál vigasztalni. Érdekes.
No de most nem ők voltak a főszereplők, hanem egy fiú. Egy számomra nagyon kedves ember, akiről napok óta nem hallottam semmit. Valójában nem mondhatom, hogy igazán ismerem, hisz hogy foghatnám rá ezt egy olyan kapcsolatra, ami csupán "éteri"? Ettől függetlenül mégis nagyon szeretem, mert olyan dolgokat mutatott meg magáról és magából, amik lehetetlenné teszik, hogy ne így legyen. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy tudta nélkül segített meglátnom olyan dolgokat, amik könnyebbé tették az életemet. Ezt soha nem fogom tudni meghálálni, de ismerve őt, ezt nem is várja el.
Néha eltűnik. Olyankor aggódom, hiába tudom, hogy visszatér. Most is féltem, ahogy teszi ezt sok más "ismerőse", és nem is gondoltam volna, hogy ez olyan mély, hogy beült a tudatalattimba is. Vele álmodtam. Ott volt a volt-nincs lakásban, és elbújt, hogy meglepetést szerezzen nekem a lényével. Sikerült. Még arról is megfeledkeztem, hogy kócos és zilált és szétesett vagyok közvetlenül ébredés után, mert úgy ugrottam a nyakába, ahogy talán még senkinek. Minden porcikám sikított a boldogságtól, hogy ő itt van, semmi baja, és annyira, de annyira természetesnek tűnt a jelenléte, miközben olyan eufória tört rám, hogy fel kellett riadnom. Kár.
Nagy kár, mert a következőkben az ájulás határán vonszoltam magam egy erdőszéli, magányosan álldogáló pavilonhoz, hogy vizet vegyek az ott hűsölő férfitől. Felsorolta, mije van: aranyvíz, forrásvíz és tisztítatlan lé, amit a szegényeknek árul. Az utóbbi kétezer forint volt egy pohárkával, nekem pedig leesett az állam a szörnyülködéstől és a tudattól, hogy egy fityingem sincs. Összeestem ott helyben, a férfi pedig kelletlenül elsétált. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy legalább egy rongyot dobjon rám, mielőtt szénné égek a tűző napon, a kiszáradás határán. A következő vágásnál azonban már egy asztalnál ültünk, s mialatt ő tömte magába az olvadozó sárga és rózsaszín fagylaltot, egy-egy kanállal az én számba is adagolt, mert képtelen voltam megmozdulni is a kimerültség miatt. Furcsa módon azonban hála helyett mély undort éreztem. Talán sejtettem, mi vár rám azok után, hogy a férfi kicsit helyrepofoz... Jobb is, hogy a kutyaugatás kirángatta a vetítővásznat.

Armageddon és tükörkép

Mivel egész éjjel nyitva volt az összes ablakom, és nem sokkal a ház előtt út húzódik, a zajok miatt meglehetősen sok vágás volt az álmomban, valahol mégis összekapcsolódik az összes jelenet. Fel-felvillanó képeket fogok lejegyezni abban a sorrendben, ahogy voltak. A zöme teljesen értelmetlennek fog tűnni, főként a vége, amit mégis a legmeghatározóbbnak érzek az összes történés közül.

Ismét visszatért a régi ismerős: egy szörnyeteg veszélyezteti a testi épségünket. Nem tudom, kik voltak a csapattársaim, csupán annyit, hogy már megint a pincében próbáltunk menedéket keresni. Ehhez azonban szükségünk volt néhány holmira a padlásról, így felnyitottam a sötét, poros, kacatokkal teleszórt padlás ajtaját, és gyors terepszemle után elkezdtem gondosan betakargatni a nem sokkal előttem aludni készülő gyermeket. A padlón feküdt néhány takarón, és láthatóan semmi baja nem volt. Mosolyogva vette tudomásul, hogy aludnia kell. Még csak nem is félt. Fogalma sem volt, mi történik. Visszamásztam a létrán, és lezártam mindhárom ajtót, hogy a szörny még véletlenül se jusson le hozzánk olyan könnyen. Némi séta és rendezkedés után mintegy villámcsapás, úgy hasított belém a gondolat: oké, hogy mi megmenekülünk, de a gyermeket miért hagytuk a padláson? Talán őt nem támadja meg a szörny, mivel ránk vadászik? De hát...
Képvágás. Nagy, világos épület, füves park, néhány fa, emberek, padok, babakocsik. Ott álldogáltam egyszerre tétován és boldogan, majd ránéztem a férjemre, és azt mondtam: "Ez semmi. Akár most is képes lennék még egyszer." Ő meg csak mosolygott, mire én belekiáltottam a nagyvilágba: "Hahaha, lesz miről írnom a blogba! Anyuka vagyok, méghozzá háromszoros! Nem is! Négyszeres, hiszen ikreink lettek!" Aztán elhallgattam, és gondolkozni kezdtem. Hogy lehet, hogy ikreket hoztam a világra, hiszen nem sokkal több, mint egy hónappal ezelőtt még odakint dolgoztam lapos hassal, tünetek nélkül, ráadásul most is éppen rajtam van a havibaj. Ezek szerint koraszülöttek a babák? Egyáltalán mekkorák? Életképesek? Áh, biztos minden rendben lesz, szépen kipofozzák őket az orvosok, és mehetünk haza. Csak egy a bökkenő: olyan hirtelen történt minden, hogy időnk sem volt lányneveket kitalálni, márpedig ez nem lesz olyan egyszerű, hiszen azt akarom, hogy harmonizáljon a családnévvel, virágnév legyen, plusz kell még egy második név is, ami...
Képvágás. Talán jobb is, mielőtt belezakkantam volna ebbe a rengeteg zagyvaságba. Ámbár a kezdődő világvégét nézni nem is olyan lélekemelő...
Egy emeletes családi ház erkélyajtaján át nézegettem a napsütést. Tudom, hogy nem magamat alakítottam ebben az álomban, mintha a másik lány nővérének a bőrébe bújtam volna. Süvítő, sziszegő hangra lettem figyelmes, így elnéztem balra az utcán, és rögtön odaintettem a "húgomat". Ijesztően szép látvány volt a közeledő, ködszerű jelenség, ami nem volt olyan magasan ahhoz, hogy elérje az ablakunkat, így szabadon nézegethettük. Egy pillanattal később rájöttem, hogy az bizony nem köd, hanem a vad szél által felkavart por. Félig viccesen jegyeztem meg, hogy talán itt a világ vége, és illene menedéket keresnünk, ám a húgom csak bámulta a forgatagot egészen megbabonázva, mire vállat vontam, és így szóltam: "Hol maradnak a hullócsillagok? Az is a világ végéhez tartozik." De ekkor már láttam is az égen elhúzó fénycsíkok garmadát, és megdermedtem. Rettegve vártam a robbanások hangjait, de nem jöttek. Ezek szerint messze szálltak, és van időnk elmenekülni. Húgom figyelmeztetés nélkül is ugrott, hogy induljon a (direkt világ vége esetére kialakított, mindennel berendezett) pincébe, én pedig követtem. A földszintre érve leküldtem őt, mert úgy döntöttem, megnézem magamnak, mi folyik kint. A kiugró tető védelme alatt elhűlve néztem, ahogy láthatatlan jégdarabok ostromolják a szomszéd házat, ripityára törve a cserepet, majd a csupaszon maradt térdfal tégláiból ökölnyi darabokat marnak ki. Ennyi elég volt ahhoz, hogy hanyatt-homlok a házba rohanjak, majd újabb jeges felismerés ért: a Bibliában árvizekről és földrengésről is szó van. Mi van, ha beázik a pince, és megfulladunk? Rögtön jött a mentő gondolat: a pince tökéletesen szigetelt, a szellőzés megoldott, minden van, ami kell a túléléshez.
Egy valami nem volt. Mélység. Már megint felbukkant a szokásos jelenség: ki tudja, hányszor tíz méterre bújtunk a föld szintje alá, mégis nappali fény árasztotta el a helyiséget, mégpedig a rengeteg, hatalmas ablakon át. Miért, miért, miért?! Próbáltam irányítani az agyamat, hogy azok nem igazi ablakok, s az utca látványa csupán matrica, a fényt pedig ügyesen elrejtett ledlámpák okádják, de nem ment. Ott álltam egy nagy, félig nyitott ajtó előtt, és arra gondoltam, hogy végünk van. Húgom mellém sietett, majd egyszerre léptünk ki a gyepre. Ekkor tűnt el szemünk elől valami láthatatlan térparaván, és döbbenten néztük az itt-ott heverő embereket. Az első pillanatban azt hittem, halottak, aztán láttam, hogy nézelődnek, olvasnak, békésen pihennek. "Papó!" - kiáltott fel a húgom, és lehajolt a hozzánk legközelebbi férfihez. "Papó, te mit keresel itt?" - kérdezte pityeregve, mire a férfi nyugodt mosollyal pillantott fel rá. "Itt a helyem" - mondta. Azonnal felfogtam: ez a másvilág, és bizony mi is átléptük a küszöbét. Ezek szerint ránk szakadhatott a ház, s mi azonnal szörnyethaltunk. Még megijedni sem volt időnk. A bácsi azonban, mintha hallotta volna a gondolataimat, még szélesebb mosollyal rázta a fejét. Húgom visszalépett az ajtóhoz, és én is benéztem a házba. Ez azt jelentette, hogy élünk, ám valamilyen csoda folytán átjáróra bukkantunk a két világ között. Szerettem volna gondolatban meggyőzni magam, hogy minden azért történt, hogy ne féljünk attól a szörnyűségtől, ami a fejünk felett folyik, hiszen olyan helyre juttat, ahol nem lesz többé gondunk semmire, ám képvágás történt.
Ez volt az álmaim utolsó, legfurcsább jelenete. Természetesen megint egy emeletes ház ablakán át gyönyörködtem a kilátásban: zöld, zöld és zöld. Aprócska mező sötétzöld cserjékkel és fákkal övezve. Kikívánkoztam, így hát ahogy az lenni szokott, kivetettem magam az ablakon, és eltáncoltam a rét közepéig. Valami földöntúli boldogság lett rajtam úrrá: tökéletesen szabadnak és elégedettnek éreztem magam. Mosolyogtam a fűre, mosolyogtam az égre, aztán megakadt a szemem az előttem mozduló cserjén. Sötét árny kúszott ki a fák közül, egyenesen felém. Megrettentem, de csak arra az egyetlen pillanatra, amíg átsuhant az agyamon: nem menekülök. Most az egyszer nem, és kész. Látni akarom, kivel állok szemben.
Az árny elém csúszott, és felfedte kilétét. Egy tükör volt az, benne a saját arcommal. Nem hittem a szememnek: többször álmodtam már a tükörképemmel, ám az sosem volt az igazi. Vagy egy teljesen más arc nézett vissza rám, vagy csupán nyomokban hasonlítottam magamra, de ez... ez tökéletesen olyan volt, mint én. Hosszú ideig fürkésztem a kép minden egyes szegletét, de újra és újra meg kellett győződnöm, hogy ez nem tévedés. Az ott én vagyok. Az én szemem, az én homlokom, a sötét hajtincseim, a szeplőim, a szám, a fogaim... Én voltam az árny, akivel szembe kellett néznem.
Lehet, hogy életem összes üldözős álmában saját magam elől menekültem?!

Vallásos és időutazós

Előre szólok, hogy hosszú bejegyzés lesz, de jobban tömöríteni nem tudtam ezt a furcsa álmot. Bárcsak értenék hozzá, és tudnám, mit akar jelenteni! Ki mit szól hozzá? (Már ha képes valaki végigolvasni, ugye.)

Hogy miként kerültem egy logikátlanul épített és berendezett helyiségbe, nem tudom, de ott voltam, és féltem. Jó és gonosz láthatatlan harca folyt valahol, és szerettem volna eltűnni. Megijesztett az előbbi felfedezés is: a szőke, középkorú férfi, akivel valamiről beszélgettem, és aki azután, hogy kettesben maradtunk, felfedte kilétét, mintegy bizonyítva, hogy ki nem mondott gondolataim igazak: ő bizony nem ember. Felvilági lény, aki figyelni van itt.
Ezek után sürgősen kimenekültem a házból, és láttam, hogy nem messze balra egy kőfal választ el valamitől. Középen hatalmas, kitárt kapuszárnyak hívogattak, így végigsétáltam a zöld gyepen, és elámultam. Emberek százai tömörültek a fal mögötti, fás-cserjés mezőn, arcukon félelemnek nyoma nélkül, nyugodtan, csendben vagy épp beszélgetve. Várakoztak. Így tettem hát én is. Elnéztem a fák lombja felett, és vártam a jelre, ami hamarosan megérkezett egy semmiből keletkezett, különös alakú felhő formájában, mire a nép ájtatosan felmordult, s karját a magasban emelve integetett, hívta a jelenséget.
Nem úgy én. Visszasétáltam a kapuhoz, ahol újabb döbbenet ért: az utca, ahonnan idejöttem, ugyanúgy ott volt, néhány ember lézengett itt-ott, ám a macskakövek eltűntek. Opálos felhőszerűség vette át a talaj helyét, és én egyből tudtam: a fallal elzárt mező nem más, mint egy bárka, ami másik létsík felé úszik. Kétségbeesetten fordultam vissza ahhoz a pár emberhez, aki a közelemben volt, és sebesen megosztottam aggályaimat, ám egy nő csak legyintett, és azt mondta: itt vagyunk a legjobb helyen. A bárka megment mindenkit.
Nem hittem neki. Nem akartam kilépni az élők sorából, hogy átkerüljek egy másik dimenzióba, vagy akár a csodálatos mennyországba. Mellesleg egészen bizonyos, hogy a Gonosz tervez velük valamit. Az a rengeteg ember mind meghibbant? Nem látnak más kiutat? Ennyire reménytelen lenne már minden? És még a gyermekeiket is magukkal viszik...
Hát vigyék. Én nem megyek! Így döntött még pár épeszű lélek, köztük néhány gyerek is, akiknek képtelen voltam megjegyezni az arcát, mert folyton változtak, el-eltűntek, és újra felbukkantak a későbbiekben.
Ráléptünk a felhőre, ami várakozásommal ellentétben teljesen masszív volt, és nem zuhantunk a mélybe. Elhagytuk a bárkát, és a megmentés hitében örvendező emberiséget. Odasiettem az első emberhez, aki valami üzlet előtt tett-vett, ám röpke válaszából megtudtam, hogy itt sem vagyunk jobb helyen. Bizony, ez már egy másik dimenzió, ám innen még van visszaút, csak meg kell találnunk. Útnak indultunk hát a bárka kijáratával szemben álló kis alagút felé, ami nem rejtett maga mögött se füvet, se fákat, se szépséget, csupán egy kongó, limlomokkal teli, elhagyott raktárhelyiséget. Szétszóródtunk, kerestük a kiutat, amire én bukkantam elsőként. Egy nagy vasajtó mögött sötétség és veszély érzete fogadott, ám amikor másodszor kukkantottam vissza, észrevettem a beszűrődő fényt. Rögtön kiabáltam a többieknek, és pár pillanattal később már ketten sandítottunk ki a külvilágot elzáró rácsok között. Odakint szürke-fehér kontraszt és emberek látványa fogadott. Nem haboztam kitolni a rácsot, de az ösztöneim óvatosságra intettek.
- Szia! Egy buta kérésem lesz, de... megmondanád a pontos dátumot, és hogy hol vagyunk? - kérdeztem egy sapkás, vidám képű sráctól, aki minket látva még vidorabb lett.
- Helló! Kanada, és...
- Kilőve - vágtam közbe, hátrapillantva a többiekre, és a dátumot hallva talán a szám is tátva maradt. 1972. Jézusmária. Ez így nagyon nem jó, másik kijárat kell.
Képvágás után ismét havas utcára jutottunk ki. A helyszínt nem tudom, de az év megint letaglózott: 2024 (vagy 2042, nem emlékszem). A megjegyzésem viszont visszhangzik a fejemben: nem sokat változott a világ, halljátok.
A harmadik kijáraton egészen ki is másztunk, és szemügyre vettem a teleportkapunkat: egy teljesen normálisnak látszó, vörös vakolatú épület volt, rajta néhány szárny nélküli ablak- és ajtónyílás. Eszembe jutott, hogy próbaként másik lyukon kéne visszamenni. Vajon mi történne akkor? Erre azonban nem került sor. Utoljára végignéztem a két évvel hátrébb tartó városon, majd kiadtam a parancsot: vissza a kapun, és keressük meg végre a mi világunkat.
Nem lett meg, mert felébredtem. Vagy talán... pont akkor jöttem át a jó kijáraton?

Álombéli figyelmeztetés

December eleje óta nem láttam a testvéremet, és idáig nem is nagyon értekeztünk. Néha egy-egy üzenet, semmi több. Tegnapelőtt azonban rosszat álmodtam. Mindössze talán fél percnyi történés volt az egész, de éveket öregedtem alatta.
A város szélén, ahol lakom, folyik egy patak, ami álmomban vízeséses folyóvá duzzadt. A partján sétálva kitaláltuk, hogy belegázolunk, ám az erős sodrást látva jobbnak láttam kihagyni. Tesóm azoban előkapott egy szörfdeszkát, és a legmagasabb szikláról egyenesen levetette magát a mélybe. Kijjebb csúsztam, hogy lássam a mutatványt, aztán megállt bennem az ütő: vitte a víz a tehetetlen, csukott szemű öcsémet. Lerohantam a kanyarba, hogy elkapjam, mielőtt elviszi a semmibe, miközben vadul pörgött az agyam, mi a segélyhívó száma. Itt riadtam fel.
Mint kiderült, tesóm elég erősen süllyed a depresszió felé.
Ha más nem, legalább az álmom figyelmeztetett.

Vírusirtó, mint megmentő

A tizensok éve nem látott, volt házunk udvarán nézelődtem, mígnem a szomszéd kertjébe átlátva rájöttem, hogy rég fel kellett volna ásni a kertet, hiszen majdnem tél van, míg a kukoricaszárak, karók, száraz babok még mindig ott figyelnek az elsárgult gyom között.
Neki is láttam volna, amikor vad zúgásra lettem figyelmes, aztán egy ordításra: "Egész eddig nem volt képes rá, hát most se fogja; elütöm!" És el is indult felém egy kopott, rozsdásodásnak indult, sárga kamion-kombájn hibrid.
Természetesen azonnal menekülőre fogtam a dolgot, a hátsó szomszéd kerítésén át, ám tudtam, hogy nem sok esélyem van: túl lassú vagyok, az engem üldöző dög pedig túl nagy, túl erős, túl elszánt, túl képes arra, hogy letarolja a fákat is.
Ebben a pillanatban villámként hasított belém a reménysugár: egy fonnyadt szederbokor mellett ott kuporgott az Eset vírusirtó robotja teljes életnagyságban, stand-by üzemmód-szerű állapotban várakozva. Szinte még ki sem gondoltam, hogy a segítségét kérem, amikor elkapta a kezemet, és magával rántott a magasba.
Eszméletlen jó volt végre úgy repülni és ugrálni házról-házra, kerítésről-kerítésre, hogy egy nálam hatalmasabb erő húz maga után.

Visszatérő jelenetek

Már megint - mint ahogy annak lennie is kell az Eredet c. film szerint - az események közepébe csöppentem. A labirintusos épületben való egyre feljebb menekülés visszatérő mozzanat az álmaimban, ám az, hogy egy pillanatra látom is, ami elől lélekszakadva futunk, csak ritkán fordul elő. Most egy fekete színű, soklábú, ostorként karikázó csápú szörnyeteg üldözött minket egy hatalmas ház (hol kórháznak, hol irodaépületnek, hol pedig szállodának tűnt) alsó szintjén, de az undorító kinézetét szerencsére egy ajtó aprócska üvegablakán keresztül szemlélhettem csak meg. Akkor esett le a tantusz, hogy a fura halom valójában élőlény, amikor az ablakon beszűrődő napfény megcsillant a pikkelyes bőrén. Azon nyomban kiadtam a parancsot az akkor még több mint tíz főből álló csapatnak, hogy innen csak felfelé vezethet az utunk, mégpedig a lépcsőházon át, mert áramellátás híján a liftek nem működnek. Én rohantam utoljára, minden ajtót gondosan becsukva, s ahol lehet, kulcsra zárva magam után. Éreztem, hogy egyelőre nem vagyunk nagy veszélyben, mert a szörny nem minket üldöz, hanem valószínűleg a lent időzőket ritkítja.
Berobbantunk egy hatalmas, kongó helyiségbe, ami a bordásfalak alapján biztosan tornaterem volt, ám amikor az egyik falnál húzódó barna ajtósorra, majd a felettük lévő vékony világítóablak-csíkra néztem, beugrott, hogy az egyik ajtó mögött, valahol a falban bizonyosan akad egy rejtekajtó is, ami átvezet a másik, szőnyeggel borított, bőrfotelekkel és dohányzóasztallal ellátott helyiségbe, hiszen a képviselők is így, kiskapukon át szoktak közlekedni. Némi tapétatépkedés után sikerült is rábukkannom az átjáróra, és máris haladhattunk tovább az üres irodából egy körfolyosóra. Kiderült, hogy ez a legfelső emelet, és néhány idősebb hölgy (olyan takarítónő-forma) kávézgat mit sem sejtve. A figyelmeztetésem természetesen süket fülekre talált, sőt éreztem annak a veszélyét, hogy mindjárt megjelenik egy ápolónő valami fecskendővel, és elaltat, hogy aztán mindenféle nehézség nélkül rám adhassanak egy kényszerzubbonyt.
Tétován néztem megmaradt társaimra (mindössze négyen voltak, és fogalmam sincs, hol morzsolódtak le), de aztán a tekintetem kitévedt a napfényes utcára, és megdöbbentem: nincs is világvége, színes ruhájú emberek jönnek-mennek a szürke járdán, és ha oda kijutnánk, megszűnne az életveszély. Szó mi szó, ez kisebb csalódásként ért, bár nem tudom, miért, hiszen örülnöm kellett volna, hogy nem halunk meg. Olyannyira sokkolt a felismerés, hogy fel is ébredtem tőle.