Fék

Néhány napja folyton arra riadok, hogy a falba rúgok. A történéses álmaim elmaradtak, vagy nem emlékszem rájuk, helyettük túl nagy lendülettel történő kanyarokat veszek be, és a féket taposom. Remélem, nemsokára véget érnek ezek a részek, és visszatér a régi, bevált zagyvaság.

Undor

Röpke, ám annál undorítóbb álmom volt. Megint a gyerekkori házunkban jártam (gyakran vagyok ott, pedig több mint 15 éve elköltöztünk onnan), a kamra felé igyekezve (ez is visszatérő momentum: kaját keresni megyek oda). Az efféle álmokban szokásos, félig rothadásnak indult dolgokkal zsúfolt hűtő ajtaját azonban már nem nyitottam ki, mert ott volt előtte egy zavaros, habos vízzel teli tál, amiben néhány kifehéredett húsdarab úszkált, azon pedig csontkukacok dőzsöltek. Szerencsére most semmilyen szagot nem éreztem, de vesztemre éppen lenyeltem valamit, és ez a két inger együtt nyomban arra késztetett, hogy kirohanjak a szabadba, és öklendezni kezdjek.

Erre riadtam, ám érdekes módon a gyomrom teljesen rendben volt, ahogy a légzésem és a pulzusom is. Ez tehát egy emlékkép volt, nem pedig fizikai rosszullét által kiváltott álom.

Földönkívüliek

Földönkívüliek támadtak ránk, csakhogy földi módon: szakaszos nyílzáporral. Hihetetlenül komplex és részletes volt az álmom, oldalakat megtöltenék azzal a negyed órányi történéssel, annyi apróságot megfigyeltem és meg is jegyeztem, de azokat most nem írom le.
Egyébként először még az utca embereként figyeltem meg, ahogy valami süvítve közelít a levegőben, és az általam épp bámult férfiú úgy fordul meg, mint a filmekben, lassítva és kikerekedett szemekkel, hogy aztán egy nyekkenést követően, lapockája alatt egy durva hosszú és vastag, barna nyílvesszővel orra bukjon az aszfalton. Na, aztán pillanatokon belül özönlött a többi nyíl, az emberek pedig sikoltva, puffanva ritkultak, ahogy kell. Próbáltak bemenekülni az épületekbe, üzletekbe, de a nyilak szerintem hőkövetősek voltak, mert fogták magukat, és elkanyarodtak, ha úgy látták jónak. Ekkorra már magam is egy kerítéssel elzárt udvarba szaltóztam át, és az ott terpeszkedő, oldal nélküli pajtában próbáltam elrejtőzni, de mivel láttam, hogy a tető jócskán át van lyuggatva, rájöttem, hogy inkább a középen pirosló traktor alá kéne becsusszannom. Nem tetszett azonban a hely nyitottsága, így kihasználva, hogy épp csend van, berohantam abba a pajta mögötti rozzant kis házikóba. Rögtön egy hűtő előtt találtam magam, amit kinyitva leesett, hogy azok a húsok, felvágottak meg akármik már hónapok óta benne vannak, mert ott felejtettem őket, és biztos rohadnak is, így jaj, nem lesz mit ennem, de aztán jobban szemügyre véve láttam, hogy egy szem penész sincs rajtuk (majd biztos a kaját fogom elemezni, ha kint épp az emberiséget irtják). Ezen megnyugodva kiléptem a zsebkendőnyi (és lepukkant) konyhából, s lám, a vityilló máris több szintes villává változott tök modern berendezéssel, rengeteg ablakkal és fénnyel. Rögtön be is pipultam, hogy állhatok neki becsukogatni az ablakokat, aztán megijedtem, hogy talán lenyilazták a családomat is. Mire felértem az emeletre, kiderült, hogy a család a földszint közepén csendben lapul és vár, ellenben az is, hogy érkezik egy új nyílfelhő. Ki is adtam az utasítást, hogy húzzunk a pincébe (közben a nyilak már vadul kopogtak a ház tetején, falán, ablaktalan szobák bútorain (az összes üveg már az első roham alatt ripityára törött).
Sajna a pincelejáró elég hülyén volt megoldva, mert el kellett haladnunk a földszinti, csupa üveg folyosón, ahol az egyik ablak pont nyitva volt, és naná, hogy pont akkor osont el néhány gyanús alak előtte. Az első csak egy pillanatra révedt be, a másik hosszabban, a harmadik meg vissza is lépett, és valamit mondott a többieknek, mire megfordultak, hogy most jól bemásznak. Ugyan sikerült bejutnunk a pincébe, de az ajtót már nem tudtam becsapni, mert egy fekete hajú nőci nagy erővel nekidőlt, és elkezdte magyarázni, hogy ne féljünk, csak segíteni jöttek, de én mindenáron ki akartam őket vágni onnan, ne ijesztgesse még jobban a családomat. Végül bólintott, hogy oké, akkor saját felelősségünkre maradhatunk a házban, de...
És ekkor egyre erősödő, ütemes dobogásra csitult el mindenki. Annyira betojtam, hogy egy pillanatra fel is riadtam, és mikor rájöttem, hogy az a szívverésem, gyorsan vissza is aludtam, és az álom folytatódott. (Ilyen nagyon ritkán fordul elő.) Kérdeztem a nőtől, tud-e biztonságosabbat, mint a mi pincénk, ami alatt van egy sokkal nagyobb, rejtett szint generátorral és kúttal, csatornával, kajával, ráadásul az egész úgy van kialakítva, hogy nem lehet bemérni semmit, ami ott van. Erre ő, hogy ugyanilyen helyre vinnének ők is, a következő pillanatban pedig már egy nagy kivetítőt lestem szájtátva, amin lehetett látni, hogy a kontinens összes félszigete pillanatok alatt szigetté válik, ugyanakkor a semmiből szárazföldcsík épül a kontinens köré. Fogalmam se volt, mi értelme, de mivel a földönkívüliek csinálták, sok jót nem. Biztos el akartak minket zárni valahonnan.
Itt pedig megszólalt az ébresztőm.
Egyetlen részlet van, amit nem tudok hova tenni, mert elfelejtettem, mikor történt: sétálok a kihalt utcán, minden olyan kékes és narancsárgás a naplementétől, és semmi más mozgást nem lehet látni, csak a gazdátlanná vált, fehér kóbor kutyákat. Az állatokat ezek szerint nem ölték le.

Állatok a zombik ellen

Egyszer csak ott voltam többedmagammal egy mocsárvidéken, zombihorda elől menekülve egy rozoga faviskó felé. Mire felértünk volna a tornácra, észrevettem, hogy az ajtó nyitva áll, és valami azt súgta, hogy ott nagyon nem leszünk biztonságban. Így aztán hátraarc, láthatatlan szárnyak ki, és suhantam át egy kis tó felett. Most nem izgatott a többiek sorsa, mert tudtam, hogy követnek. Amikor pedig megpillantottam egy felrebbenő madársereget, még biztosabb lettem benne, hogy minden rendben lesz. A madarak ugyan miattunk riadtak meg, de aztán egy éles kanyarral visszafordultak, átsuhantak felettünk, egyenesen a zombik felé. Ahogy haladtunk tovább, másféle madarak is csatlakoztak hozzájuk, amikor pedig elértünk egy részre, ami a hollók birodalma volt, tudtam, hogy ezt megúsztuk. A menekülés máris véget ért egy képvágással.
Egy szürke, apró helyiség ablaka előtt ültem, és félve húztam félre a megsárgult csipkefüggönyt, hogy kinézzek, mi a helyzet. Túl nagy volt a csend, sehol nem mozdult semmi, és tudtam, hogy azért, mert a hozzám hasonlóan életben maradtak lapulnak, mint a gomba. Engem viszont zavart a bezártság, és nagyobb veszélyben éreztem magam egy szál ajtóval elválasztva a szörnyeteggé vált többi lakótól. Nagyon zavart a megmagyarázhatatlan dögszag is (nagyon ritkán érzek szagokat álmomban).
Így aztán végül kitörtem az ablakon át, és máris igyekeztem a panelépületek tetejére, hogy egyikről a másikra „átugrálva” meglógjak az esetlegesen utánam kajtató zombik elől. Menet közben belesikítottam a csendbe valami fura, nem is evilági hangon, hogy hívjam a segítőimet (ott és akkor minden olyan logikusnak tűnt, csak így, az életben hangzik értelmetlenül, hogy beszélő állatok fognak reagálni a hívásomra).
Végül valami tanyaszerűség közepén kötöttem ki. Lábam alatt száraz, sárga homok, körülöttem megbarnult faviskók. Már kezdtem megijedni, hogy magamra maradtam, amikor balról, a semmiből elém toppant egy rinocérosz. Röviden egymás szemébe néztünk, és már éppen nekiláttam volna gondolatátvitellel előadni, mi történt, de a szemem sarkából, a távolban megláttam egy hatalmas struccot. Valósággal elolvadtam a megkönnyebbüléstől. Spontán beugrott a neve is (már nem emlékszem, csak arra, hogy G betűvel kezdődött), és elöntött az jó érzés, hogy ismerem, és segíteni fog.
Sajnos már megint az ébresztőm vetett véget a gyülekezőnek.
Magyarázat az állatokra: este beszélő hollókat és egyebeket nézegettem YouTube-on, régebben pedig vicces rinocéroszvideót. Magyarázat a dögszagra: szél volt egész éjjel, a vécében pedig annyira lecsökkent a vízszint, hogy kijött a csatornaszag.
Érdekes egyébként, hogy álmaimban rendre felbukkannak alakok (emberek, állatok, teljesen mindegy), és bár soha nem láttam őket azelőtt, mégis a másodperc töredéke alatt kiderül, hogy ismerem őket, és nevet is adok nekik. Fura, mert érzem a saját elhatározásomat is, hogy "márpedig ismerem, így hívják, ezért és ezért van itt, és kész".

Szappanbuborék

Olyan szépet álmodtam, jaj! Szappanbuborékot fújtam, de perceken át folyamatosan, és egyenesen a számból, a régi gyerekszobámban. Amikor hátrafordultam, a félhomályos szoba tele volt buborékokkal. Szivárványszínben pompázva libegtek, kavarogtak mindenfelé. Káprázatos látvány volt, sose láttam még ilyet. Persze álmomban is meg akartam örökíteni, és vadul fotóztam. Vajon létezik olyan fénykép vagy festmény, ami visszaadhatná ezt a gyönyörűséget?

Mészárlás

Egy épületbe csöppentem a lelki társammal (innentől lt), éppen egy nyitott ajtajú, közepesen nagy terem elé. Fogtam a kezét, és magam után húztam. A helyiségben összetolt asztalok, kaja, pia, sok-sok ember volt. Tudtam, hogy néhány rokonom is itt van. Az alapszín barnás volt, itt-ott fehér foltokkal. Mondogattam lt-nek, hogy csak jöjjön, jöjjön, és vonszoltam a bal oldali fal mellett húzódó asztalsor mögé, egész hátra. Közben persze majdnem felbuktunk a székekben, de nem érdekelt. Az egyik helyen bebújtam az asztal alá, lt követett, és nem értett semmit. Én pedig nem árultam el, miért kell mindez. Aztán pár mp-re rá kiderült. Nagy dúrral berontott két alak, és gépfegyverrel nekiestek a népnek. Nem láttam semmit, csak hallottam a fegyverropogást, a sikoltozást, a csattanásokat, ahogy az emberek és a székek a földre borultak, majd csend lett. A lövöldöző alakok elmentek, és egyszerre megint kitört a sikoltozás. A túlélők fejvesztve kirohantak a teremből, balra. Ekkor már ki mertem nézni, és láttam, hogy őrjöngve szaladnak visszafelé. Tudtam, hogy rossz irányba mentek az előbb, és szembetalálkoztak egy fegyveressel. Megint elült a zaj, és sötétség borult mindenre. A nyitott ajtón beszűrődő fényben láttam, hogy vannak még túlélők. Egyikük a lábát fogdosta, másik a földön roskadozott, de senki sem szólt. Ekkor bejött néhány sötét ruhába öltözött, sötét hajú, fiatal nő. A túlélőket szemrevételezték, majd észrevették, hogy én is élek a félig szétlőtt asztal alatt. Nem tudtam, mi lesz, ám az egyik nő rám nézett, és azt mondta: "Eljött a te időd." Bólintottam, felkaptam néhány ruhadarabot a földről, és kirohantam innen, balra (amerre az előbb az embereknek a rossz irány volt). Lt menet közben kikerült az álmomból. Elsőre kitaláltam az udvarra vezető ajtón, kirobbantam a kapun, át az út másik felére, majd visszanéztem, és rémülten láttam, hogy egy férfi balra andalog a ház előtti virágoskertben, a fal mellett. Tudtam, hogy az egyik fegyveres, és féltem, hogy mindjárt hátranéz, mert akkor aztán nekem annyi. Nem sokkal előttem egy bekötőút volt jobbról, a sarkon kis szomorúfűzzel. Beszaladtam alá, lekuporodtam a földre, és azon igyekeztem, hogy felvegyem magamra a ruhákat. Rájöttem, hogy így nem is lesz jó, mert még fehérnemű sincs rajtam, és előbb azt kéne. Így hát nekiálltam lecibálni magamról mindent, amikor hirtelen fölém magasodott négy-öt fekete ruhás férfi. Elég megtermettek voltak, és átsuhant az agyamon, hogy végem. Itt vagyok védtelenül, gyengén, ruha nélkül... biztos mindjárt szétcincálnak. A félelmem azonban hamar elmúlt, mert rájöttem, hogy ők sem fognak bántani, ahogy a házbeli, szintén sötét ruhás nők sem. Ők csak amolyan megfigyelők, vagy mik. Itt felébredtem valami zajra, pedig kíváncsi lettem volna a végkifejletre.

Áldás

A Vatikánban repkedtem újdonsült szárnyaimmal (egyre nagyobbak, és most már majdnem mindig látom az árnyékát), és a sok ezer ember szeme láttára beröppentem a Szent Péter-bazilika egyik erkélyén. Egy szépen, de szerényen berendezett kis szoba volt, ahol egyszer csak kinyílt egy ajtó, és egy talpig fehérbe öltözött, ősz hajú ember lépett be rajta egy másik társaságában. Nem lepődtem meg, és ők sem, az pedig meg sem fordult a fejemben, ki lehet. Ekkor változott a szituáció, és én már csak félig voltam önmagam. Másik felem egy fehér ruhákba bugyolált kisbabát tartó nő volt, akit szelíden megfogott két férfi (nem láttam őket). Odavezettek a fehér ruhás elé, aki nyájas arccal, hívón intett maga felé. Én meg térde borultam, és Benedek pápa megáldott a gyermekkel együtt, aki, mint kiderült, beteg volt. Atyavilág...
Ámde tudom, hogy miért álmodtam, és meg is magyarázom. Tegnap egy nyájas arcú, istenhívő férfi jelenetét írtam meg, aki bizonyára a pápává formálódott álmomban, a beteg gyermek pedig az ő társa lehet, akit a regényemben fiának nevezett, és halálos beteg. A Vatikánt pedig szerintem azért, mert egy bloggernél olvastam, hogy Olaszországba megy, és régebben már viccelődtünk ezzel.
Micsoda kitekert elmém van!

Megint a kies vidék

Ma megint fura álmom volt. Érdekes agyam van, nem mondom. Hasonló tájon jártam, mint a bombatámadásosnál, de most béke volt. Bicikliversenyt rendeztek a keményre szikkadt, vörös-sáros utakon. Felnőttek és gyerekek egyaránt nevezhettek erre a minden évben megrendezésre kerülő versenyre, ahol pénznyeremény volt a tét (valami szponzor, vagy tudom is én, kinek a jóvoltából). Nem sokkal a start után bőven lehagyott mindenkit egy kisfiú a tök pici bicajával. Tekert, mint a veszedelem, gyalogkakukk módjára pörögtek a lábai, és a bicó alig haladt, ő mégis az élmezőnyben járt. Gőzöm sincs, hogy a többiek hagyták-e nyerni, vagy valami csoda játszott közre, de teret ugrottunk, és győzött. (Helyesebben győztem, mert már megint én voltam a gyerek, noha kívülállóként is szemléltem az eseményeket.) Négyszázezer valamilyen pénzt nyertünk, és hallottam a rokonság, barátok gondolatait, hogy na, majd most szépen szétosztjuk, és lesz dínomdánom. Erre a fiú eltátogta a mondanivalómat a nagyközönség és a gazdag szervezők előtt: "Ez a pénz pont elég lesz arra, hogy kiépítsék a vízhálózatot meg a csatornát a falunkban." Egyperces néma, döbbent csend, mindenki emésztette a hallottakat, aztán egyszer csak oltári ováció tört ki. Mindenki óbégatott és tapsolt örömében, hogy ezek után nem kell félniük az aszálytól meg a fertőzésektől. Milyen szerencse, hogy van köztük egy tanult mérnökember, aki majd segít mindenben.
Aztán mire lett volna valamiféle előrelépés, az ébresztőm kicibált a szegény faluból.
Na, és mindezt miért álmodtam? Mert tegnap valaki mondta, hogy a biciklim a garázsban van, másik valaki pedig megemlítette, hogy elege van a mindenféle csatorna- meg mindenféle hálózati díjakból. Két szóból összetákoltam egy "bicajmaraton a vízvezetékért" rendezvényt.

Csoda

Álmomban zokogtam. Rázkódtam tőle, mintha fáznék, és patakzottak a könnyeim. Majd' megfulladtam belé. Elhittem, hogy valós, amit látok.
Nem volt jele, hogy megkaptam azt a képességet, amiről álmodni se mertem. Bár igaz, ha aki adta, azt mondja: "nézd, ezt neked ajándékozom, de csakis akkor, ha soha többé nem emelkedsz a föld fölé", egyetlen pillanatra sem haboztam volna. Odaadtam volna érte a szárnyaimat. Nekem ott az a legnagyobb kincsem. Ideát pedig gyarló vagyok, és nem tudnám, mit adnék oda érte. Nagyon nem.
De ott senki nem kért cserébe semmit. Igaz, nem is figyelmeztetett, mégis tudtam, hogy itt az idő. Majdnem szétrobbantam az izgalomtól, amikor bekopogtam a rokonomhoz. Ajtót nyitott, mosolyogva néztem le rá. Beinvitált, leültem a konyhában a padra, ahová szoktam. Ő nem. Ő már ült. Nem volt türelmem semmiségekről beszélgetni, így belevágtam a közepébe, noha fogalmam sem volt, hogy kezdjem. Ő túl racionális. Biztosan bolondnak fog nézni. Ezért aztán a következőket mondtam:
- Tudom, hogy idiótának fogsz tartani azért, amit mondani készülök, így lehet, hogy inkább semmit se kéne szólnom, csak mutatni valamit.
Ám ő közbevágott:
- Én is mutatni akartam valamit.
"Jaj, az biztos nem olyan életbevágó, mint ez, nincs most erre idegzetem" - gondoltam magamban. Hogy csináljam? Nem vághatok csak úgy bele. Mi van, ha nem is sikerül? És mi van, ha mégis, de ő nem is akarná? Nincs jogom helyette dönteni. Lassan negyven éve így él, már réges-rég beletörődött, elfogadta, kihozta belőle a maximumot, akkor mit is akarok én? Istenem, mit tegyek most?! Annyira akarom, hogy belegebedek, de nem lehetek ilyen önző!
- Hiszel a csodákban? - kérdeztem kínlódva, pedig sejtettem a választ. Ugyan már.
- Néha - válaszolta, és nekem még ekkor sem tűnt fel, milyen furcsán mosolyog. Nem törődtem mással, csak a saját érzelmeimmel. Látni akarom! Most, azonnal! Tudni akarom, mi történik! Nem bírom már!
Tényleg nem bírtam. Úgy éreztem, menten atomjaimra hullok az idegességtől. És akkor hirtelen csend lett. Olyan különös, mély, várakozó csend. Valami erő kényszerített, hogy hunyjam le a szemeimet. Engedtem neki.
Aztán felnéztem.
Fel. Fel! A szemébe néztem, és ehhez fel kellett emelnem a fejemet! Mintha tűz mart volna belém, úgy ugrottam fel. És még mindig... még mindig fel kellett néznem rá, pedig ott álltam közvetlenül előtte! Álltunk... Álltunk!
- Úristen... Uramisten! - ordítottam torkom szakadtából. - Hogy... hogyan?! Mikor?! Hogyaaan?!
- Egy ideje. - Vad zihálásomtól alig hallottam a szerény választ.
- Nem... Nem... És nekem nem szóltál?! Nem szóltál?! Miért nem szóltál?!
- Ritkán jártok erre.
- Ez nem lehet igaz!
Forgott velem az egész világ, és nyüszítve zokogtam. Nem tudom szavakkal kifejezni azt az értetlen boldogságot, amit éreztem. Nem is bírtam elviselni. Felébresztett. Pedig úgy néztem volna még. Magasabb nálam, és fel kell néznem rá. Annyira jó volt!
Most csak a szemem sarkáig gyűlik a könny. Naiv vagyok, hogy elhittem. Nem fogunk egymással szemben állni soha. Tudhatnám, hogy ilyen csoda nem létezik.
Vagy mégis? Hiszen láttam. A saját szememmel láttam!
Vannak csodák.

Menekült kisfiú

Premier plánban néztem végig egy háborút. Helyesebben "csak" valami kisebb támadás volt, ami annyiból állt, hogy ledobtak néhány fura bombát a pusztaságba. Igen ám, de ott szegény emberek, pásztorok éltek. Jött egy hatalmas süvítés, és mindennek vége lett. A szemem láttára égett porrá ember, állat, növény, minden. Egy férfi lerepült a lova (vagy inkább öszvére) tetejéről, gurult kicsit a földön felém, aztán felordított, és néhány másodperc alatt feketére égett, majd eltűnt. A bomba nagy területen felemésztett mindent, de láttam, hogy egy kisfiú rohan a hegy felé, ahol én is álltam. Magamban drukkoltam neki, hogy megmeneküljön, és így lett. Felmászott a sziklákon, beugrott egy kis barlangba, ami hirtelen féregjárattá változott, vagy ilyesmi, mert amikor kibukkant a másik felén, modern világban találtam magam, mint külső szemlélő, éppenséggel egy amerikai házban.
A kisfiú igyekezett kijutni, de olyan labirintusos volt, hogy szaladgáltunk össze-vissza. Végül pont a nappaliba sikerült belépnie, ahol persze azonnal észrevették. Ő fejvesztve menekült az egyik ablakon át, ami megint féreglyuk lehetett, ugyanis egy kosárpálya kellős közepére bukfencezett ki, ahol épp meccs ment. Néhány fehér és fekete srác játszott, de amint ez a szerencsétlen kis gyerkőc beesett közéjük, az egyik kétajtós szekrény elkapta, és látszott, hogy most helyben agyon fogják verni. (Azt hiszem, gyűlölték a fajtáját, és a háború közöttük folyt.) A gyerek azonban kivágta magát. Folyékony angol szlenggel kezdte el nyomni, hogy mi a frászkarikáért cibálják, ő csak néhány csont nélkülit akar dobni. (Érdekes, hogy végig én beszéltem, mégis ő tátogott, mint valami marionettbábu.) Erre elengedték, sőt, maguk közé vették játszani. A srác azonban már egy riporternővel szemezett, aki a felújított játszótérről dumált éppen a kamerába. Egyszer csak fogta magát, odaszökkent a nő elé, és fennhangon annyit mondott, hogy: "Csak egy szót mondok, oké? Bezal (vagy Bresal, Brazal, Brasal - fogalmam sincs, mi a helység neve és hogy írják), csak nézzenek körül, oké?" Aztán szaladt, mint a csík, mert tudta, hogy most lebukott, és vége van. (Menet közben valahogy eltelt egy hét, mert arra gondoltam, milyen jól beilleszkedett oda szegény, azaz mindenkit átvert, és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy kitálaljon. Ahogy sétált ugyanis a téren, egy csomó új "haver" intett és köszönt neki, mint valami nagymenőnek, és magamban éreztem a kisfiú összes kétségbeesett, csüggedt fájdalmát, mély haragját és abbéli vágyát, hogy a gonoszok bűnhődjenek meg mindenért, amit a népével műveltek.)
És egyszer csak dörgött az ég, én pedig felébredtem. Pedig jó lett volna tudni, mi a vége.

Tavalyelőtt

Mostanában az itteni családom egyes tagjait szeretem álmomban nagy hévvel.
Csak egy példa: egyikük mérgesen fortyogott, amiért egy tőle kölcsönkért akármit nem rendeltetésszerűen használtunk (nem írom le, ki és mijét), és magára cibált egy pár görkorit, hogy ő most legurul (a második emeletről - senki sem lakik már a rokonaim közül emeleten), és rendet tesz. Én csak lestem olyan bangán, rohantam utána kiabálva, utolértem, és úgy megszorítottam ölelés közben, hogy köhögött, és azt mondta: "Nem is tudtam, hogy ennyire szeretsz." Én erre pátosszal: "Mikor és miként mondhattam volna, el, óh?" Mire folytathattam volna, megszólalt az ébresztő.
Folyton irreális, de jó dolgok történnek olyan helyszíneken, amik már nem szerepelnek életem fonalán, és fel-felbukkannak eltávozott szeretteim is, de csak én látom őket.  Pajkosan hunyorogva rám mosolyognak, mintha titok lenne, hogy visszalátogattak közénk. Vicceket mondanak, nevetünk. Nem szomorkodom. Néha sírok a viszontlátás örömétől, vagy épp neheztelek rájuk, amiért csak nekem jelennek meg.
Ez mit jelent? Elfogadtam és feldolgoztam az elvesztésüket? Nem akarom elhinni, hogy mindegyiküké ilyen könnyen ment. Hiszen már a haláluk után pár héttel álmodtam velük, és akkor is tudtam álmomban, hogy ők nem lehetnek ott, és bólintottak rá. Sírtam, de az örömtől, hogy láthatom őket.

Színkavalkád

A legelső alighanem egyben a leghosszabb is lesz, mivel teljes részletességgel sikerült lejegyeznem az egészet színekkel, érzelmekkel együtt.

Az elejére nem emlékszem, de amitől fogva megmaradt, az ez: este volt, már sötét, és én egy csoporttal mentem felfelé egy dombon. Az út nem volt túl meredek, itt-ott akadt bokor, a talaj pedig füves-homokos-földes volt. Láttuk, hogy a domb tetején áll egy szép ló, és minket figyel. Én akkorra már kicsit kiváltam a csoportból, és volt bennem egy olyan vágy, hogy én érjek fel a lóhoz először, ugyanakkor félelem is, hogy elijesztjük az állatot. Annak ellenére, hogy első akartam lenni, nem kezdtem el sietni, hanem önuralmat gyakorolva lépdeltem tovább, s végül mégis én lettem az első. A ló lentről ugyan még ezüstös szürkének látszott, de mire odaértem hozzá, már barna volt. Nem menekült el. Megsimogattam, mondtam is neki valamit, és arra gondoltam, milyen jó volna, ha az lenne a vágya, hogy üljek fel a hátára, hogy elszáguldhasson velem. Erre a fejével a saját háta felé bökött, mintegy jelezve, hogy szálljak fel. Hangosan mondtam neki, hogy nincs rajta nyereg, és azt gondoltam, hogy nem is tudok lovagolni, azaz volt bennem egy kis félelem, ugyanakkor öröm is. Egy lendülettel felugrottam a hátára, s elindultunk tovább a sötétségbe. A csoport többi tagja addigra már nem volt sehol.
Mivel a ló nem volt felszerszámozva, kétfelé fésültem a sörényét (feketés barna volt, s mintha kicsit nedves lett volna), és abba kapaszkodtam. Éreztem, hogy teljesen esetlen vagyok, és a ló is érezte, mert hallottam, hogy azt gondolja, döntsem már el, mit akarok, mert amiket csinálok, azok félreérthető jelzések. Erre megböktem az oldalát a sarkammal, tempóra biztatva.
Képvágás történt, és már egy ház belsejében voltam, ahol sötét volt, és sok szoba abszolút rendszertelenül elosztva. Kisebb-nagyobb helyiségek voltak, a színek pedig vörös, fekete, barna. Alighanem hálószobák lehettek, valamint ruhaanyagok tárolására szolgáló pici raktárak, de folyton változtak, ahogy haladtam közöttük. Volt egy rész, ahová benyitottam, az kétfelé nyílt, és a jobbra lévőbe nem jutott elég fény az ajtónyílásból, s félelmet éreztem, nem akartam bemenni, ezért visszacsuktam az ajtót. Eszembe jutott a ló, amit az udvaron hagytam, de most úgy döntöttem, bevezetem a házba, jobb helye lesz itt, nincs hideg. Közben mintha felbukkantak volna emberek, vagy azok árnyai, akik halkan beszélgettek, illetve én is szóltam hozzájuk, de erre nem emlékszem. Kimentem az udvarra (több ajtón keresztül), de a ló nem volt sehol. Szólongattam, de semmi.
Ekkor hangosan ezt mondtam, tele keserűséggel: "Jaj ne! Itt jön az álmomban az a rész, hogy keresem égen-földön, és sose találom meg!" Valahogy kivilágosodott, hirtelen reggel lett az éjszakából, és az utcán emberek mászkáltak, rám is néztek, de nem különösebben érdekeltem őket. Újabb képvágás után egy nagy, pajtaszerű helyiségbe léptem be, ami zsúfolva volt kacatokkal. A terem közepén is állt belőlük összevissza, a falakon is lógtak, és láttam, hogy két vagy három gyerek van a pajta másik felében. Odakiabáltam nekik, hogy nem látták-e a lovat. A nevét is említettem. Nem látták, de előkerült egy idősebb ember. Kábé olyan magas volt, mint én, kicsit zömök, a haja erősen őszült, rövid volt, és őszülő, rövid szakállat viselt. Az tudom, hogy a helyiség valamilyen műhely lehetett, alighanem asztalosműhely, és a férfi volt a mester. Odamentem hozzá egészen közelre, és a szemébe néztem. Arra számítottam, hogy ezzel zavarba hozom, de nem. Csak nézett a szemembe, és mondott valamit, aztán arrébb ment, baloldalra, hogy folytassa a munkát. Én valami tubust vettem a kezembe, amiből az ujjamra nyomtam egy opálos, zselészerű anyagot, de aztán rákentem valami fatárgyra, és odébb álltam, a pajta másik kijáratán át.
Ismét egy képvágás volt, megláttam a lovat, amint menekülve vágtat el a földúton. Az út két oldalán fák, bokrok álltak, de be lehetett közéjük látni. Emberek jártak-keltek itt, gyalog és lóháton. Főként férfiak voltak, nőre nem emlékszem. Rohantam az úton, ami egy elágazásba torkollt, és speciális sikítással próbáltam idecsalogatni, eredménytelenül. Az elágazás inkább amolyan torkolatféle volt, egy kisebb hegy, vagy domb tövében. Az út ezen szakasza más volt, mint eddig. Jobb oldalról domboldal kísérte fákkal, kövekkel, balról pedig pár cserje és fa mögött mező húzódott. Valamit diskuráltam az emberekkel, aztán elkezdtem rohanni a göröngyös földúton. Egyre több ember volt itt, és a dombnak vége szakadt, mert az út egy hatalmas síkságba vezetett, amit erdő vett körül.
Jött felém egy lovas kocsi, valami uraság ült fent. Négy, vagy hat gyönyörű, fényes fekete paripa húzta, én meg elvágódtam előtte, ki jobbra, az út szélére. A kocsis azonnal megállította a fogatot, és leszállt. Ekkor láttam, hogy egy hullámos, hosszú hajú lány is fekszik előttem, és az ember őt akarta megnézni, de ekkor előre buktam, mert azt akartam, hogy engem vizsgáljon. A lány el is tűnt. A férfi kicsit felemelt engem, mire kínlódva nyöszörögtem fel a kocsira, hogy a lovamat keresem. Erre az uraság intett, és mondott valamit, majd a bal első ló már ki is volt fogva a kocsi elől. Nekem adták, hogy azzal folytathassam az utamat. Nagyon hálás voltam, és nyomban felpattantam a hátára.
Rohantunk az úton tova, mint a szélvész, amikor láttam, hogy közvetlen előttünk csatát vívnak fekete lovak hátán. A lovakon díszes, fekete bőrszerszám volt, a harcosokon ugyanilyen bőrruha, és dárdával csatáztak. Nem törődtem velük, mert volt egy olyan érzésem, hogy engem, mint kívülállót nem fognak bántani. Erre már rohant is felém egy katona, előre tartott dárdával, ami le is lökött a ló hátáról. Gyalog szaladtam tovább, de előttem már erdő volt, így elkanyarodtam jobbra, ahol magas, dús, sárgás-szürkés fű nőtt. El is tudtam volna bújni benne. Egyik pillanatban még száraznak tűnt, aztán zöldnek, de az biztos, hogy most igazán feltűnt, hogy süt a nap. Száguldottam a fűben, és nem tudtam repülni, pedig amúgy mindig tudok.
A harcoló katonák nem követtek, de ekkor felbukkant egy gyalogos férfi, szintén hadfi, mégpedig számszeríjjal. Rám vadászott. Bemenekültem a bozótba, egészen az erdő szélére, és amikor visszanéztem, láttam, hogy lő. Nem talált el, de úgy csináltam, mintha lelőtt volna, mozdulatlanná dermedtem, hátha megúszom, és nem foglalkozik velem tovább. Nem így lett, mert meg akart bizonyosodni afelől, hogy sikerrel járt, és elindult felém. Pont valami kis fabodegába estem, amit benőtt a növényzet, talán bodza, de a deszkákon átszűrődött a nap. Végül megjelent a férfi, és mondta is, hogy mégis csak eltalált. Szőke, fül alá érő haja volt, és alighanem kékes szeme. Körbejárta a bodegát, majd megállt mögötte, ahová nem láthattam, és hallottam, hogy kétszer is felhúzta az íjat, de vissza is engedte. Habozott, hogy még egyszer belém lőjön-e, biztos, ami biztos alapon. Olyan érzésem volt, hogy a fejembe akar lőni, és féltem. A harmadik íjfelhúzás előtt tovább lett csend, így felugrottam, és kiszáguldottam a nagy fűbe. Rohantam, ahogy bírtam, a férfi pedig utánam. Visszanéztem rá, és láttam, hogy felhúzza az íjat, s eszembe jutott, hogy egy ilyen képzett katonának meg se kottyan, hogy futás közben célba találjon. Ekkorra már kiértem az útra, s kissé megkönnyebbülve vettem észre valami nagy piachoz hasonlót előttem.
Mindenféle színes áruk, színes ruhába öltözött emberek, zsivaj, zene volt. Itt már nők is voltak, szép szoknyában. Úgy rémlik, romák voltak, és lehet, hogy nem is igazán piac szerepet töltött be, hanem csak úgy összegyűltek a tisztáson, a zöld füvön. Gondoltam, ha bevegyülök közéjük, az íjász nem lő rám, nehogy megsebesítsen mást. Kiszaladtam a jobb szélére, az út mellé, ahol kiaggatott szőnyegek (főként vörösek, aranyszínek, rózsaszínek tűntek fel). A szőke katona haladt előre, és nekiállt fennhangon mondogatni valami költőies hangnemben, hogy a rabló, tolvaj rejtőzik, meg valamit szövegelt a gonoszról is, de alighanem rólam beszélt, mert biztosan azt hitte, hogy rossz vagyok.
Egymással párhuzamosan futottunk, és csodálkoztam is, hogy amikor kiértem egy-egy szőnyeg, vagy lepedő takarásából, simán megláthatott volna, de nem nézett felém. Végül kiértem a piac szélére, és kétségbeesetten berobbantam a magas fűbe, de menekülésre már nem volt esélyem, így inkább megfordultam, szembe néztem vele, s meglapultam. Már egy másik férfi is állt mellette, de ő nem akart bántani. Már éppen megmagyaráztam volna a dolgokat, amikor felébredtem.

 

Minek ez ide?

Ezt a blogot azért csináltam, hogy lejegyezzem benne zagyvábbnál zagyvább álmaimat. Néhányat már leírtam magamnak, azokat másolom ide elsőként, és majd jön a többi is. Álmodni jó, csak néha fárasztó.