Mivel egész éjjel nyitva volt az összes ablakom, és nem sokkal a ház előtt út húzódik, a zajok miatt meglehetősen sok vágás volt az álmomban, valahol mégis összekapcsolódik az összes jelenet. Fel-felvillanó képeket fogok lejegyezni abban a sorrendben, ahogy voltak. A zöme teljesen értelmetlennek fog tűnni, főként a vége, amit mégis a legmeghatározóbbnak érzek az összes történés közül.
Ismét visszatért a régi ismerős: egy szörnyeteg veszélyezteti a testi épségünket. Nem tudom, kik voltak a csapattársaim, csupán annyit, hogy már megint a pincében próbáltunk menedéket keresni. Ehhez azonban szükségünk volt néhány holmira a padlásról, így felnyitottam a sötét, poros, kacatokkal teleszórt padlás ajtaját, és gyors terepszemle után elkezdtem gondosan betakargatni a nem sokkal előttem aludni készülő gyermeket. A padlón feküdt néhány takarón, és láthatóan semmi baja nem volt. Mosolyogva vette tudomásul, hogy aludnia kell. Még csak nem is félt. Fogalma sem volt, mi történik. Visszamásztam a létrán, és lezártam mindhárom ajtót, hogy a szörny még véletlenül se jusson le hozzánk olyan könnyen. Némi séta és rendezkedés után mintegy villámcsapás, úgy hasított belém a gondolat: oké, hogy mi megmenekülünk, de a gyermeket miért hagytuk a padláson? Talán őt nem támadja meg a szörny, mivel ránk vadászik? De hát...
Képvágás. Nagy, világos épület, füves park, néhány fa, emberek, padok, babakocsik. Ott álldogáltam egyszerre tétován és boldogan, majd ránéztem a férjemre, és azt mondtam: "Ez semmi. Akár most is képes lennék még egyszer." Ő meg csak mosolygott, mire én belekiáltottam a nagyvilágba: "Hahaha, lesz miről írnom a blogba! Anyuka vagyok, méghozzá háromszoros! Nem is! Négyszeres, hiszen ikreink lettek!" Aztán elhallgattam, és gondolkozni kezdtem. Hogy lehet, hogy ikreket hoztam a világra, hiszen nem sokkal több, mint egy hónappal ezelőtt még odakint dolgoztam lapos hassal, tünetek nélkül, ráadásul most is éppen rajtam van a havibaj. Ezek szerint koraszülöttek a babák? Egyáltalán mekkorák? Életképesek? Áh, biztos minden rendben lesz, szépen kipofozzák őket az orvosok, és mehetünk haza. Csak egy a bökkenő: olyan hirtelen történt minden, hogy időnk sem volt lányneveket kitalálni, márpedig ez nem lesz olyan egyszerű, hiszen azt akarom, hogy harmonizáljon a családnévvel, virágnév legyen, plusz kell még egy második név is, ami...
Képvágás. Talán jobb is, mielőtt belezakkantam volna ebbe a rengeteg zagyvaságba. Ámbár a kezdődő világvégét nézni nem is olyan lélekemelő...
Egy emeletes családi ház erkélyajtaján át nézegettem a napsütést. Tudom, hogy nem magamat alakítottam ebben az álomban, mintha a másik lány nővérének a bőrébe bújtam volna. Süvítő, sziszegő hangra lettem figyelmes, így elnéztem balra az utcán, és rögtön odaintettem a "húgomat". Ijesztően szép látvány volt a közeledő, ködszerű jelenség, ami nem volt olyan magasan ahhoz, hogy elérje az ablakunkat, így szabadon nézegethettük. Egy pillanattal később rájöttem, hogy az bizony nem köd, hanem a vad szél által felkavart por. Félig viccesen jegyeztem meg, hogy talán itt a világ vége, és illene menedéket keresnünk, ám a húgom csak bámulta a forgatagot egészen megbabonázva, mire vállat vontam, és így szóltam: "Hol maradnak a hullócsillagok? Az is a világ végéhez tartozik." De ekkor már láttam is az égen elhúzó fénycsíkok garmadát, és megdermedtem. Rettegve vártam a robbanások hangjait, de nem jöttek. Ezek szerint messze szálltak, és van időnk elmenekülni. Húgom figyelmeztetés nélkül is ugrott, hogy induljon a (direkt világ vége esetére kialakított, mindennel berendezett) pincébe, én pedig követtem. A földszintre érve leküldtem őt, mert úgy döntöttem, megnézem magamnak, mi folyik kint. A kiugró tető védelme alatt elhűlve néztem, ahogy láthatatlan jégdarabok ostromolják a szomszéd házat, ripityára törve a cserepet, majd a csupaszon maradt térdfal tégláiból ökölnyi darabokat marnak ki. Ennyi elég volt ahhoz, hogy hanyatt-homlok a házba rohanjak, majd újabb jeges felismerés ért: a Bibliában árvizekről és földrengésről is szó van. Mi van, ha beázik a pince, és megfulladunk? Rögtön jött a mentő gondolat: a pince tökéletesen szigetelt, a szellőzés megoldott, minden van, ami kell a túléléshez.
Egy valami nem volt. Mélység. Már megint felbukkant a szokásos jelenség: ki tudja, hányszor tíz méterre bújtunk a föld szintje alá, mégis nappali fény árasztotta el a helyiséget, mégpedig a rengeteg, hatalmas ablakon át. Miért, miért, miért?! Próbáltam irányítani az agyamat, hogy azok nem igazi ablakok, s az utca látványa csupán matrica, a fényt pedig ügyesen elrejtett ledlámpák okádják, de nem ment. Ott álltam egy nagy, félig nyitott ajtó előtt, és arra gondoltam, hogy végünk van. Húgom mellém sietett, majd egyszerre léptünk ki a gyepre. Ekkor tűnt el szemünk elől valami láthatatlan térparaván, és döbbenten néztük az itt-ott heverő embereket. Az első pillanatban azt hittem, halottak, aztán láttam, hogy nézelődnek, olvasnak, békésen pihennek. "Papó!" - kiáltott fel a húgom, és lehajolt a hozzánk legközelebbi férfihez. "Papó, te mit keresel itt?" - kérdezte pityeregve, mire a férfi nyugodt mosollyal pillantott fel rá. "Itt a helyem" - mondta. Azonnal felfogtam: ez a másvilág, és bizony mi is átléptük a küszöbét. Ezek szerint ránk szakadhatott a ház, s mi azonnal szörnyethaltunk. Még megijedni sem volt időnk. A bácsi azonban, mintha hallotta volna a gondolataimat, még szélesebb mosollyal rázta a fejét. Húgom visszalépett az ajtóhoz, és én is benéztem a házba. Ez azt jelentette, hogy élünk, ám valamilyen csoda folytán átjáróra bukkantunk a két világ között. Szerettem volna gondolatban meggyőzni magam, hogy minden azért történt, hogy ne féljünk attól a szörnyűségtől, ami a fejünk felett folyik, hiszen olyan helyre juttat, ahol nem lesz többé gondunk semmire, ám képvágás történt.
Ez volt az álmaim utolsó, legfurcsább jelenete. Természetesen megint egy emeletes ház ablakán át gyönyörködtem a kilátásban: zöld, zöld és zöld. Aprócska mező sötétzöld cserjékkel és fákkal övezve. Kikívánkoztam, így hát ahogy az lenni szokott, kivetettem magam az ablakon, és eltáncoltam a rét közepéig. Valami földöntúli boldogság lett rajtam úrrá: tökéletesen szabadnak és elégedettnek éreztem magam. Mosolyogtam a fűre, mosolyogtam az égre, aztán megakadt a szemem az előttem mozduló cserjén. Sötét árny kúszott ki a fák közül, egyenesen felém. Megrettentem, de csak arra az egyetlen pillanatra, amíg átsuhant az agyamon: nem menekülök. Most az egyszer nem, és kész. Látni akarom, kivel állok szemben.
Az árny elém csúszott, és felfedte kilétét. Egy tükör volt az, benne a saját arcommal. Nem hittem a szememnek: többször álmodtam már a tükörképemmel, ám az sosem volt az igazi. Vagy egy teljesen más arc nézett vissza rám, vagy csupán nyomokban hasonlítottam magamra, de ez... ez tökéletesen olyan volt, mint én. Hosszú ideig fürkésztem a kép minden egyes szegletét, de újra és újra meg kellett győződnöm, hogy ez nem tévedés. Az ott én vagyok. Az én szemem, az én homlokom, a sötét hajtincseim, a szeplőim, a szám, a fogaim... Én voltam az árny, akivel szembe kellett néznem.
Lehet, hogy életem összes üldözős álmában saját magam elől menekültem?!
