Orbán és a regényhősöm

Ekkora zagyvaságot is régen álmodtam már!
Az általános iskolai kémiateremben ültem valahol az ablak felőli padsor hátsó részén, és azon mulattam, milyen mókásan adja elő a tanár a mondanivalóját. Semmi értelme nem volt, köze sem volt az órához, ő pedig csapongott ide-oda, néha belezavarodott, majd kivágta magát olyan poénokkal, amit senki sem értett, csak ő. Egyszer csak elindult felém, majd leült az előttem lévő padra, és felvont szemöldökkel várta, hogy mondjak valamit.
Villámcsapásként ért a felismerés, hogy Orbán Viktor tartja a zagyva matekórát a kémiateremben, és szégyelltem feltámadó gondolataimat: "no, hát ezért nem érteni semmit abból, amit mond".
Aztán eszembe jutott, hogy itt a lehetőség annak a társadalmi rétegnek az elemzésére, amelyben létezni vagyok kénytelen. Nem emlékszem, miket mondtam, de tudom, hogy nagyon finoman és árnyaltan fogalmaztam egy-egy félmondatot. A hatás azonban így is az volt, amit vártam: minden szavam rosszul érintette, láthatóan kelletlenül maradt a helyén, és szerette volna, ha végre befogom. Erre próbáltam még kedvesebb lenni, de hiába: a férfiú felállt, és valamit hümmögve odébbállt.
Úgy éreztem, nincs értelme tovább maradnom, és a teremből kilépve át is alakult a táj: már nem iskola volt, hanem a tipikus kórház-irodaépület hibrid tágas, pvc-vel borított folyosókkal és a szokásos félhomállyal, na meg a nyikorgó lifttel, ami elengedhetetlen bevezetője a baljós történeteknek. Így is lett.
Kiderült, hogy egy fontos ember veszélyben van, üldözik, hogy megöljék. Fogalmam sincs, hogy csöppentem oda, de tudtam, mi a dolgom. Gondolatokkal kezdtem irányítani a történéseket. Először is berobbantam valami óriási hodályba, ami tele volt villogó képernyőkkel, színes gombokkal, kallantyúkkal és kütyükkel. A terem közepén egy hatalmas kivetítő mutatta, hogy az Era 1 program fut éppen. (Basszus.) Telepátiával elértem, hogy az Era 2 vírus aktivizálja magát, amit egy visszhangzó női hang kedvesen be is darált a láthatatlan hagszórókon: "Era 1 deactivated. Loading Era 2. Five, four, three, two, one... Preparing to... saving mode. Amen." A kért felirat meg is jelent a képernyőn gigászi, szép kék betűkkel.
Ezt követően képvágás történt. Már a szülővárosomban lebegtem az aszfalt felett úgy tíz centivel (sokkal kényelmesebb repülni, ugye), és azon voltam, hogy a rengeteg embert, akik az úton zarándokoltak valahová, libasorba állítsam, mert úgy biztonságosabb, tudniillik, ha bevág a bomba, nem hullik el annyi ember.
A bombát már nem tudtam megvárni, mert felébredtem. Hát ilyet...

Eufória és undor

Két rövidke jelenetre emlékszem ma, köszönhetően a zajos kutyáknak, akik minduntalan megszakították a történetek fonalát, és így azok már nem tudtak összekapcsolódni. Nem baj. Azokban a pár másodpercnyi szösszenetekben annyi érzelem duzzadt bennem, hogy elmondhatatlan.
Elsőként elhunyt nagyszüleim lakásában voltam. Ez nem újdonság: fel-felbukkanok ott, és ők is jelen vannak, miközben tudom, hogy már nem élnek, és az egész csak álom, de hálát érzek, amiért újra és újra láthatom őket, és viccelődhetünk, ahogy régen. Sosem vagyok szomorú, és ha sírok is, azt a boldogság miatt teszem, amiért megint lophattam pár percet az "életükből". Azt hiszem, az agyam elfogadta a halálukat (máskülönben nem lennék tisztában vele, mi az igazság), és ezzel próbál vigasztalni. Érdekes.
No de most nem ők voltak a főszereplők, hanem egy fiú. Egy számomra nagyon kedves ember, akiről napok óta nem hallottam semmit. Valójában nem mondhatom, hogy igazán ismerem, hisz hogy foghatnám rá ezt egy olyan kapcsolatra, ami csupán "éteri"? Ettől függetlenül mégis nagyon szeretem, mert olyan dolgokat mutatott meg magáról és magából, amik lehetetlenné teszik, hogy ne így legyen. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy tudta nélkül segített meglátnom olyan dolgokat, amik könnyebbé tették az életemet. Ezt soha nem fogom tudni meghálálni, de ismerve őt, ezt nem is várja el.
Néha eltűnik. Olyankor aggódom, hiába tudom, hogy visszatér. Most is féltem, ahogy teszi ezt sok más "ismerőse", és nem is gondoltam volna, hogy ez olyan mély, hogy beült a tudatalattimba is. Vele álmodtam. Ott volt a volt-nincs lakásban, és elbújt, hogy meglepetést szerezzen nekem a lényével. Sikerült. Még arról is megfeledkeztem, hogy kócos és zilált és szétesett vagyok közvetlenül ébredés után, mert úgy ugrottam a nyakába, ahogy talán még senkinek. Minden porcikám sikított a boldogságtól, hogy ő itt van, semmi baja, és annyira, de annyira természetesnek tűnt a jelenléte, miközben olyan eufória tört rám, hogy fel kellett riadnom. Kár.
Nagy kár, mert a következőkben az ájulás határán vonszoltam magam egy erdőszéli, magányosan álldogáló pavilonhoz, hogy vizet vegyek az ott hűsölő férfitől. Felsorolta, mije van: aranyvíz, forrásvíz és tisztítatlan lé, amit a szegényeknek árul. Az utóbbi kétezer forint volt egy pohárkával, nekem pedig leesett az állam a szörnyülködéstől és a tudattól, hogy egy fityingem sincs. Összeestem ott helyben, a férfi pedig kelletlenül elsétált. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy legalább egy rongyot dobjon rám, mielőtt szénné égek a tűző napon, a kiszáradás határán. A következő vágásnál azonban már egy asztalnál ültünk, s mialatt ő tömte magába az olvadozó sárga és rózsaszín fagylaltot, egy-egy kanállal az én számba is adagolt, mert képtelen voltam megmozdulni is a kimerültség miatt. Furcsa módon azonban hála helyett mély undort éreztem. Talán sejtettem, mi vár rám azok után, hogy a férfi kicsit helyrepofoz... Jobb is, hogy a kutyaugatás kirángatta a vetítővásznat.