Különös álmom volt, amiben nem az voltam, aki vagyok. Mint mindig, most is a közepébe csöppenve a szülővárosom egyik panelhalmaza között bandukoltam hazafelé, a kis átjárót keresve. (Általában nem találom, nem értem, miért.) A lépcsőházunk teljesen másként nézett ki, és ráeszméltem, épp beköltözni készülök valahová több lakótárssal. Kissé mérgesen konstatáltam, hogy nem sok nyugtom lesz, látva és hallva a körfolyosón zajongó családot, egy fiatal anyukát legalább négy csemetéjével (akik közül az egyik teli torokból bömbölt.)
A lakásba érve egy férfi fogadott, mutatta a balra lévő lakrészemet, ami első pillanatra roppant kellemesnek tűnt (külön fürdőm volt, plusz jókora szoba kis folyosóval), ám amikor jobban megnéztem, sírva fakadtam. Iszonyúan retkes volt minden, a vécé vastagon hugyos; kosz és pókháló mindenütt. Eldöntöttem, nem fogok itt lakni, és berzenkedve-bőgve elhagytam a lakást, nyomomban a férfivel.
Amint visszafordultam hozzá, megláttam magam az előszobatükörben, és leesett az állam: alacsonyabb voltam, és testes, abszolút jellegtelen, sápadt, püffedt arccal, zsíros hajjal. Máris szaladtam lefelé a lépcsőn, majd kapcsoltam, hogy igazolvány nélkül nem kéne belerohannom a nagyvilágba. A férfi a kezembe nyomott egy személyi igazolvány, és megint nagyon néztem az Imre név láttán, de rögtön leesett, hogy ő az ikertestvérem.
Kifutottam a szabadba, ami közben teljesen átalakult: építkezés folyt az épület előtt, és egy jókora gödör szélén kellett egyensúlyozni, hogy az útra jussak. Mivel a férfi még mindig a nyomomban volt, megkérdeztem, nem jönne-e velem, de azonnal el is vetettem az ötletet, így végül egyedül mentem tovább.
A főútra kiérve újabb meglepetés ért: autók és emberek garmadája tömörült rajta. Valami rendőrségi akció közepébe pottyantam, de nem különösebben érdekelt, és a szokásos félig lebegő, félig ugráló mozgásommal pattogtam át a kocsik tetején. Mint kiderült, béna ötlet volt, mert máris tüzet nyitottak rám. Nem láttam, honnan jönnek a lövések, nem is féltem, és végül sértetlenül eljutottam egy kis ligetig, berobbantam az ott álló házikóba, ahol két 20 év körüli lány meresztett rám nagy szemet.
Nagy nyugalomban kávézgattak éppen, én meg betörök ide, nem csoda, hogy úgy bámultak rám. Ekkor kezdett derengeni, hogy itt valami nagyon nem stimmel, és amikor elhangzott a szájukból az egyik szomszédom neve, újra leesett az állam. Sietve kérdeztem, ismerik-e x és y nevű lányaikat, mire lesajnáló vigyorral mértek végig. Feltettem a kérdést, ugye 2014 van-e, erre egészen hülyének néztek.
Máris tudtam, mi történt: ez egy másik létsík, ahol bizony az a jellegtelen nőszemély vagyok, akit a tükörben láttam, és a szomszédomnak még véletlenül sincsenek lányai. Nem is maradtam tovább, kiléptem a házikóból a már megint átalakult tájra, mégpedig a népes belvárosba. Tartottam attól, hogy valaki utánam lő, ezért igyekeztem a tömegbe vegyülni, és eldöntöttem, a szüleim házához fogok menni, és kiderítem, mi ez az egész.
Erre sajnos már nem került sor, mert felébredtem, de sebaj. Ebből novellát fogok írni egyszer.
