El se tudom mondani, mennyire örülök, hogy végre komplett kis történetnek mondhatót álmodtam. Lehet, hogy volt már ilyen korábban is, de általában úgy aludtam, mint akit agyonvertek, így esélyem sem volt, hogy megjegyezzem. Most viszont sikerült, és megpróbálom leírni. Nem volt olyan hosszú és bonyolult, mint általában, de nekem már ez is sikerélmény.
Mielőtt belekezdenék, azt még hozzáteszem, hogy sejtem, mi ihlette az egészet: kb. negyed órát néztem az Avatarból (németül), mintegy gyakorlásként, így máris átment az egész üldözős sci-fibe.
Amint az megszokott, a történet kellős közepébe csöppentem: a Földet katasztrofális sugárzás veszélyeztette, nekem pedig két választási lehetőségem maradt az életben maradásra: vagy felszököm potyautasként a világűrbe készülő "bárkára", ahová a kiválasztottak kerültek (a nagyon okosak meg persze a nagyon gazdagok), vagy alászállok a mélybe, az atombunkerek egyikébe. Miután egy isteni sugallat azt mondta, hogy az űrhajó úgyis megsemmisül menetközben, az utóbbi mellett döntöttem, és egy pillanattal később már egy összeszerelő üzemben kerestem a napi betevőt.
Dolgoztunk, hogy élhessünk, akárcsak a felszínen, annyi különbséggel, hogy tudtuk, soha többé nem fogjuk látni a Napot. Vagy ha mégis, az egyet jelent az azonnali szénné pörkölődéssel. Egyébként elvileg semmiben sem szenvedtünk hiányt, ám én mégis szomorú voltam, és gyakran néztem undorodva az egyik őrre, aki pusztán arra volt hivatott, hogy minket óvjon meg a saját hülyeségünktől (pl. szökési kísérlet), én mégis utáltam, hiába nem tehetett semmitől. (Egyébként úgy nézett ki, mint az Avatarban Quaritch ezredes (Stephen Lang) fiatalabb kiadásban.)
Aztán egyszer csak nyitva maradt egy kapu, és én már ott sem voltam. Először persze óvatosan kandikáltam kifelé, várva a forró hullámot, ám döbbenetemre madárcsicsergést hallottam. Mint kiderült, a felszínen nagyon is volt élet, hiszen zöldelltek a fák, a fű, így nem volt más hátra, mint menekülni.
A bunkerünk egy város alatt terült el, ami abszolút érintetlen maradt. Az épületek épen álltak, viszont totál néptelen volt az egész. Akár romantikusnak is mondhatnám, ahogy gyalogoltam lefelé egy utcán a narancsos naplementében, de azzal a tudattal, hogy hamarosan a nyomomban lesznek (de hogy miért, fogalmam sincs, hiszen nem voltam egyéb, mint egy dolgozó senki), nem voltam túl nyugodt.
Aztán döbbenet ért: egy élelmiszerbolt ajtaja tárva-nyitva állt, bent pedig mozgást láttam. Az emberiség is túlélte volna a sugárzást?! Rögtön bementem, de ahelyett, hogy nekiálltam volna örömködni, kértem három sonkás szendvicset és egy üdítőt. Ki tudja, honnan volt pénzem, de bőven elég volt, mivel összesen "háromezer és néhány száz forintot" kért a pult mögött álló, kedves hölgy.
- Mit jelent az, hogy "néhány száz"? - kérdeztem csodálkozva.
Erre vigyorogva nézett rám a mellettem üldögélő másik nő (úgy tűnt, csak cseverészni van itt).
- Adsz neki háromezret meg egy százast, és kész. Nem vagy erre ismerős?
- Odalent éltem, és nem tudtam, hogy ez az új rend - feleltem zavartan, mire mindketten egy "ah" felkiáltással és heves bólogatással jelezték, hogy mindent értenek. Ezek szerint csak nekem volt fura az egész.
Mindezek után képvágás történt, és már lélekszakadva rohantam a sötétben, mögöttem az egyre közeledő katonai járgánnyal. Üldöztek, és tudtam, hogy ha elkapnak, nagyon kemény retorzióban lesz részem.
Közben - erős csodálatomra - népek jöttek-mentek az utcán, mint "régen", a bunkerbe menekülésem előtt. Mintha mi sem történt volna. Még egy busz is jött, amire annyiért lehetett jegyet váltani, amennyit az ember gondolt. Micsoda világ!
Ám az üldözőim közeledtek, így szaladtam tovább (a szülővárosomban). Átnyargaltam egy vasúti átkelőn (épp időben, mert valamiért minden vágányon egyszerre jöttek a vonatok), majd végül átfutottam az úton, bevágódtam az árokba, tettem egy kis kört egy kavicsos placcon, és visszafordultam arra, ahonnan jöttem, gondolván, hogy én most jól kicselezek mindenkit.
Úgy tűnt, sikerült is, mert a jármű eltűnt valamerre, és csak az előbbi, nyugis forgalom maradt. Lenéztem a mellettem guggoló gyerekre (fogalmam sincs, hogy került oda, de teljesen természetesnek tűnt, hogy velem van), ám olyan szintű rosszullét fogott el, hogy egy pillanat alatt meghülyültem tőle: jobbnak láttam, ha a gyerekkel együtt visszatérek a föld alatti bunkerbe, hátha mégis történik valami, ami végleg kipusztít mindent.
Visszaslattyogtunk hát a buszmegállóhoz, és már nem is csodálkoztam azon, hogy a semmiből mellénk vágódott a katonai furgon. "Quaritch ezredes" rögvest kipattant belőle, én meg rezignáltan tartottam elé a kezeimet, várva, hogy bilincsbe verjen. El is kapta a csuklómat, de aztán rám mosolygott, majd le a gyerekre, és azt mondta:
- Nem erre kéne jönnöd, hanem hazafelé.
Értetlenül néztem rá, mire a fejével a vasút irányába intett:
- Menj, most már nem lesz semmi baj.
- De a bunker...
- Szerinted miért hagytam nyitva a kaput?
- Maga hagyta nyitva?!
- Nem bírtam tovább nézni a boldogtalanságodat és a dühödet. Most menjetek!
És mintha ezzel bezárt volna egy igazi kaput, beléptem a valóságba.
Tudom, nem volt nagy eresztés, de az érzelmeken volt a hangsúly. Abból aztán akadt bőven.
