Hihetetlenül durvát álmodtam. Még jó, hogy a lényeget egyszer sem éreztem és éltem át, csak emlékeztem minden mozzanatára.
Az voltam,
aki sem én, sem senki más nem akarna lenni soha. Volt egy párom (úgy emlékszem,
még nem a férjem), aki a kezdetek kezdetén még normális alak lehetett, ám a
történések időpontjában egy szadista állat, aki fizikai terrorban tartott
(lehet, hogy lelkiben is, de mivel alig pár mondatot váltottunk, ezt nem tudom biztosan
kijelenteni.)
Ez nem a
„normál” keretek között zajló szado-mazo kapcsolat volt, hanem igazi, kőkemény
erőszak, ahol a párom kénye-kedve szerint (tehát folyamatosan) ütött-vert, még
együttlét közben is, ketrecbe zárt, kikötözött és a legkülönfélébb módokon
gyötört, én meg tűrtem, és egyre jobban megtörtem. Szerencsére mindig csak a
kínzás utáni állapotban leledzettem, nem éltem át semmit, de ott tartottam,
hogy véresre verve, monoklival, ernyedten szédelegtem az utcán, és senki, de
senki nem kérdezte meg, mi történt. Még az ismerőseim sem.
Szülővárosom
egyik szegletében kóvályogtam magamon kívül (ez a helyszín, az erőmű előtt
húzódó vasúti átjáró rengetegszer felbukkan az álmaimban). Az események
közepébe csöppenve éppen menekültem a férfi elől, de sajnos nem voltam elég
gyors. A következő pillanatban elkapta a karomat, én pedig először meglapultam,
aztán kihúztam magam, és mondtam valamit. Nem emlékszem a szavainkra, de
alighanem nagy hatást gyakoroltam a férfira, ugyanis elengedett, ám mire
tisztes távolságba értem volna tőle, láttam, hogy egy kb. négy méter hosszú
csövet kap fel, akár a pelyhet, és megrohamoz. Én se voltam rest, a semmiből a
kezemben termett egy ugyanolyan cső, így fém a fémen csattant.
Emlékszem az
érzésre, nagyon féltem, hogy eltalál vele. (Megint sebezhető kis semmiség
voltam, nem a halhatatlan, ragyogó szárnyú csodalény, mint általában.)
Több
összecsapás nem történt (itt nagyon zagyva lett minden), a férfi egy időre
eltűnt, helyette előbukkant egy csinos, fiatal nő. Tudtam róla, hogy azt hiszi,
féltékeny vagyok rá, amiért elég sokat találkozik a párom(nak nem nevezhető
állat)tal. Nem tudhatta, hogy bizony mindenféle érzelem kihalt bennem, és amit
az arcomon lát, az nem düh, hanem a teljes apátia. Ekkor váltottunk néhány szót
(nem emlékszem, mit), aminek a végére a nő arca egészen eltorzult a
döbbentettől, pláne, amikor reszketve a kezébe nyomtam egy vaskos, kopott
naplót. Ebbe jegyezte le az én "drágám" a kínzásaim időpontjait, időtartamát,
módját és a reakcióimat. (Csodálkoztam is, hiszen semmiféle rendszert nem
véltem felfedezni a terrorban, mindig hirtelen felindulásból kaptam a magamét.)
A nő eltűnt
a naplóval együtt, én pedig rettegtem, mi lesz, ha a férfi felfedezi, hogy
eltűnt egy feljegyzése a többi (!!!) közül. Ekkor különös dolog történt. A bolt
előtt (még mindig a vasút a helyszín) néhány csoporttársammal (fogalmam sincs,
milyen csoport) estünk neki egy asztalon heverő táskának, meg az abban rejtőző
bukszának. Sikerült megkaparintanom egy halom eurót, mire megjelent a tanár
nénink, és tettetett rosszallással csóválta a fejét, amiért kifosztottuk egy
osztrák turista elveszett pakkját.
Engem
azonban semmiféle lelkifurdalás nem gyötört, csak számolgattam a pénzt, és
rájöttem, hogy így van 600 ezer forintom, ami elég egy fegyverre.
Meg akartam
ölni a férfit. Ahogy rogyadoztam az úton, lógó fejjel, szakadt ruhában és
véresen, hirtelen átsuhant az arcomon egy gonosz, kaján vigyor, amit senki sem
láthatott. Örültem, hogy végre vége lesz, és annak is, hogy ilyen ügyesen
átejtettem mindenkit, legfőképp a férfit. Ő azt hitte, teljesen megtörtem és
élőhalottként hagyom, hogy csináljon velem, amit csak akar.
Ismét
képváltás történt. Már a párom kocsijában a hátsó ülésen ültem, és azon
tűnődtem, milyen fegyvert vegyek. Az aknavetőt elvetettem, mondván, lassú
fegyver, és mire újratöltöm, a férfi rám támad.
Ebben a
pillanatban az említett állat bedugta a fejét az ajtón, és faarccal, ám
elképzelhetetlenül kedves hangon megkérdezte, minden rendben van-e.
A
döbbenettől még a hangom is elakadt, ám az elmém éber maradt, és arra
gondoltam, szerencsétlen valamiképp megérezte, hogy valami készül, és esze
ágában sincs meghalni, így taktikát vált.
Az
idősíkváltást követően (még mindig a bolt előtt) azon tűnődtem, lehet-e közös
jövőnk, hiszen a férfi gyökeresen megváltozott. Beszélget velem, nem üt,
erőszak helyett szeretkezünk, és minden csodás. (Az utóbbiból kaptam is
ízelítőt, hányingerem támadt, aztán az egész akció hamar átlényegült emlékké.)
Azt hiszem,
undorodtam magamtól, mert inkább felébredtem, mielőtt úgy döntöttem volna,
hogy lábtörlő maradok.
Gusztustalan
volt az egész, és még mindig a hatása alatt állok.
