Jó ideje nem emlékszem összefüggő álmokra, ezért is nem vezetem ezt a naplót, de most pötyögök bele, mert különös szösszenetem volt.
Néhai anyai nagymamáméknál aludtam (álmomban!), amikor
benyitott a mama, és a nevemen kezdett szólongatni. Nem bírtam kinyitni a
szemem, csak mormogtam válaszként, így felhagyott a költögetéssel, és kiment.
Kicsit még erőlködtem, és végül mégis sikerült felébrednem, kivánszorogtam a
sötétben, és majdnem nekiütköztem a folyosóra cibált gáztűzhelynek. Mama a
konyhában szöszmötölt a kislámpánál, én meg elképedve gondolkoztam, hogy a
viharban volt képes ez a vékony kis nő egyedül kicibálni a tűzhelyet, és miért.
Ráadásul mindezt úgy, hogy szellem. A kérdésemre nem kaptam választ, mert kép-
és időváltás történt. Már nappal volt, én pedig a huszonvalahány éve nem változott
álomjelenetbe csöppentem: kiugrottam a konyhaablakon, és végigsuhantam az utcán
az öreg platánfák között. Ez a dolog valamiért sosem változik. Talán az
magyarázza, hogy kiskoromban sokat csüngtem abban az ablakban, álmodozva lestem
a galambokat, és azt kívántam, bárcsak én is tudnék repülni a platánok között.
Nos, teljesült, igaz csak az álmomban, de ott és akkor mindig szuper érzés.
Még egy furcsaságról számolhatok be: ez már a harmadik
éjszaka, amikor azt álmodom, hogy látom a szárnyaimat. Igaz, sosem volt rá
szükségem, anélkül repülök mindig, és évek óta az a vágyam, hogy látsszon végre
valami, mert az olyan menő. Egyszer-egyszer sikerült valami halovány árnyékát megpillantanom
(pedig azt mondják, az álmokban sosincs árnyék, és a napot sem látjuk – az utóbbit
tapasztaltam). Tegnap észrevettem, hogy fehér és nagyon vékony, ma pedig
tisztán kivettem magam mellett, de nem tudtam megérinteni. Hófehér, szinte
hártyaszerű, máskor meg rizspapírszerű, szerintem képlékeny valami. Sajnos azt
nem állapíthattam meg, hogy igazi-e, vagy poénos díszlet, mindenesetre nagyon
tetszetős.
