Már megint
egy szösszenetet hoztam, de ha egyszer nincsenek összefüggő álmaim, vagy
csak nem emlékszem rá, nincs mit tenni.
A
szülővárosom egyik utcáján sétáltam, amerre régen a való életben is sokat
jártam a nagymamámékhoz menet. Álmomban azonban másként voltak a fák, és persze
hívogatóan magasak is, így minden átmenet nélkül átváltottam szuperemberré (vagy inkább állattá), aki
minden nehézség nélkül megmássza a többemeletnyi platánt. (Lehet, hogy tölgy
volt, de hogy jókora, az fix.) Az első pár méter megtétele után észrevettem,
hogy nem is haladok semmit, és a felismerés miatti düh végre lehetővé tette,
hogy ha mászok, akkor magasabbra is jussak. Egy idő után a négyemeletes
panelházakra néztem, és láttam, hogy már egy szinten vagyok a legmagasabb
ablakokkal.
Felfedeztem,
hogy a hozzám legközelebbi redőny alatt, fölött, mellett (miért is legyen
reális, ugye) folyton kibukkan egy-egy okostelefon. Jót derültem azon, hogy
valakik engem fotóznak, de aztán gondoltam egyet, és átvetettem magam az
ablakra. Érdekes módon nem zuhantam le, amíg kerestem a fogódzót. Végül a két
mutatóujjamat tudtam beledugni valami lyukba, de ennyi is elég volt. Rés után
kutattam, ahol beláthatok, de rájöttem, hogy így tök közelről fogok
belebambulni a kamerába, ami abszolút nem előnyös, és én nem akarok bamba
képeket viszontlátni magamról.
A következő
pillanatban lerántottam az egész redőnyt, és elém tárult az ablak mögött álló
fiatalok látványa. Szépen kitéptem az ablakot is, és könnyedén beugrottam a
szobába. Senki sem sikoltott, próbált lecsapni, vagy hívta a rendőrséget, és
utamat sem állták, amikor tovább caplattam a lakásban. A konyha felé igyekeztem,
ahonnan csörömpölést hallottam. A berendezést nem igazán tudtam megfigyelni, de
barna és fehér színek domináltak. Mivel a bent sündörgő nő nem vett rólam
tudomást, lekaptam egy jókora, vörösesbarna vázát a tőlem balra álló szekrény
tetejéről, és földhöz vágtam. Persze ripityára tört, de a nő továbbra is holt
nyugodt maradt, és csak annyit csipogott, hogy "Jaj, gyerekek…" Meg még
valamit, amit nem értettem, de annyi biztos, hogy nem volt ideges.
Mint
kiderült, nem a konyhába kerültem, de a mellette lévő, szintén téglalap alapú helyiség
végre az volt. Az ajtóval szemben, jobbra fent volt az ablak, alatta egész fal
szélességben pult, és koszos edényekkel teli mosogató. A jobb oldali falnál
állt egy kis asztal és még valami, balra a hűtő meg egy rövid pultrész. Naná,
hogy a hűtőt vettem célba, és a felső polcon talált tepsi a benne virító almás
pitével meglehetős elégedettséggel töltött el. Az egész kezem olyan lett, ahogy
tömtem magamba.
Nem tudom,
hányadik darabnál tartottam, amikor betoppant egy középkorú pasas. Valamit
dünnyögött, mire leesett, hogy ő most eléggé mérges, és épp azon tűnődik, mit
csináljon velem. Megmostam a kezem a mosogatónál, majd szendén odasétáltam
hozzá. Épp egy kihúzott fiókban kotorászott a főzőeszközök között. Szerszámot keresett, amivel megbüntet, én meg ahelyett, hogy faképnél hagytam
volna, felmarkoltam egy halom fakanalat meg ilyesmit, és a kezébe nyomtam.
Kissé meglepődött ugyan, de jelét sem mutatta, hogy letett volna a szándékáról,
sőt kijelentette, hogy mivel leütöttem, megérdemlem a magamét. Gőzöm sem volt,
miről hadovál, hiszen hozzá se értem, nem is láttam eddig. Elmagyarázni persze nem
tudtam, mivel az ilyen álmokban nincs beszédképességem, csak hümmögök és
nyöszörgök. Amikor a szemem sarkából láttam, hogy a klopfolót vizsgálja, kisebbfajta
pánik lett rajtam úrrá, ami majdnem bekapcsolta a tudatos álom funkciót. Azt
akartam, hogy tegyen le a büntetési szándékáról, de amint a kezébe vett egy
bazi nagy kést, rájöttem, hogy nincs más hátra, mint menekülőre fogni a dolgot.
A konyhából
egy nyitott helyiségbe értem, ahol sajnos a népek elzárták előlem az
útvonalakat. A szemben lévő helyiségben az előbbi nőszemély molyolt valamit egy
másik ember társaságában, aztán hirtelen elém penderült egy rokonom, széles
vigyorral magyarázva, hogy "Én tudom, ki ő." Nagyon nem szerettem volna,
ha elárulja, inkognitóban akartam maradni, és különben is, én most az "állati"
énemben leledzettem, tehát nem az vagyok, aki. A rokon persze folytatta,
ezúttal egészen kedveskedő hangon: "Hát az Erzsike." Na, hála az égnek, nem
vagyok Erzsike. Rokonka meg akarta fogni a kezem, amitől undor lett úrrá rajtam
(holott élőben semmi bajom vele), elhúzódtam, beleütközve a mögöttem érkező
pasiba. Egyike volt azoknak, akik a szobában fotóztak. Kérdőn megérintette az
arcomat (érdekes, tőle nem undorodtam), és a könnyeimet látva (fogalmam sincs,
mikor kezdtem el bőgni) az épp érkező apja felé fordult. Örültem, amiért most
jól számon kéri, de erre nem került sor, mert megszólalt az ébresztő. Arra
azonban jó volt, hogy egy újabb novellaötletet tároljak el későbbre.
