Már megint - mint ahogy annak lennie is kell az Eredet c. film szerint - az események közepébe csöppentem. A labirintusos épületben való egyre feljebb menekülés visszatérő mozzanat az álmaimban, ám az, hogy egy pillanatra látom is, ami elől lélekszakadva futunk, csak ritkán fordul elő. Most egy fekete színű, soklábú, ostorként karikázó csápú szörnyeteg üldözött minket egy hatalmas ház (hol kórháznak, hol irodaépületnek, hol pedig szállodának tűnt) alsó szintjén, de az undorító kinézetét szerencsére egy ajtó aprócska üvegablakán keresztül szemlélhettem csak meg. Akkor esett le a tantusz, hogy a fura halom valójában élőlény, amikor az ablakon beszűrődő napfény megcsillant a pikkelyes bőrén. Azon nyomban kiadtam a parancsot az akkor még több mint tíz főből álló csapatnak, hogy innen csak felfelé vezethet az utunk, mégpedig a lépcsőházon át, mert áramellátás híján a liftek nem működnek. Én rohantam utoljára, minden ajtót gondosan becsukva, s ahol lehet, kulcsra zárva magam után. Éreztem, hogy egyelőre nem vagyunk nagy veszélyben, mert a szörny nem minket üldöz, hanem valószínűleg a lent időzőket ritkítja.
Berobbantunk egy hatalmas, kongó helyiségbe, ami a bordásfalak alapján biztosan tornaterem volt, ám amikor az egyik falnál húzódó barna ajtósorra, majd a felettük lévő vékony világítóablak-csíkra néztem, beugrott, hogy az egyik ajtó mögött, valahol a falban bizonyosan akad egy rejtekajtó is, ami átvezet a másik, szőnyeggel borított, bőrfotelekkel és dohányzóasztallal ellátott helyiségbe, hiszen a képviselők is így, kiskapukon át szoktak közlekedni. Némi tapétatépkedés után sikerült is rábukkannom az átjáróra, és máris haladhattunk tovább az üres irodából egy körfolyosóra. Kiderült, hogy ez a legfelső emelet, és néhány idősebb hölgy (olyan takarítónő-forma) kávézgat mit sem sejtve. A figyelmeztetésem természetesen süket fülekre talált, sőt éreztem annak a veszélyét, hogy mindjárt megjelenik egy ápolónő valami fecskendővel, és elaltat, hogy aztán mindenféle nehézség nélkül rám adhassanak egy kényszerzubbonyt.
Tétován néztem megmaradt társaimra (mindössze négyen voltak, és fogalmam sincs, hol morzsolódtak le), de aztán a tekintetem kitévedt a napfényes utcára, és megdöbbentem: nincs is világvége, színes ruhájú emberek jönnek-mennek a szürke járdán, és ha oda kijutnánk, megszűnne az életveszély. Szó mi szó, ez kisebb csalódásként ért, bár nem tudom, miért, hiszen örülnöm kellett volna, hogy nem halunk meg. Olyannyira sokkolt a felismerés, hogy fel is ébredtem tőle.
