A tizensok éve nem látott, volt házunk udvarán nézelődtem, mígnem a szomszéd kertjébe átlátva rájöttem, hogy rég fel kellett volna ásni a kertet, hiszen majdnem tél van, míg a kukoricaszárak, karók, száraz babok még mindig ott figyelnek az elsárgult gyom között.
Neki is láttam volna, amikor vad zúgásra lettem figyelmes, aztán egy ordításra: "Egész eddig nem volt képes rá, hát most se fogja; elütöm!" És el is indult felém egy kopott, rozsdásodásnak indult, sárga kamion-kombájn hibrid.
Természetesen azonnal menekülőre fogtam a dolgot, a hátsó szomszéd kerítésén át, ám tudtam, hogy nem sok esélyem van: túl lassú vagyok, az engem üldöző dög pedig túl nagy, túl erős, túl elszánt, túl képes arra, hogy letarolja a fákat is.
Ebben a pillanatban villámként hasított belém a reménysugár: egy fonnyadt szederbokor mellett ott kuporgott az Eset vírusirtó robotja teljes életnagyságban, stand-by üzemmód-szerű állapotban várakozva. Szinte még ki sem gondoltam, hogy a segítségét kérem, amikor elkapta a kezemet, és magával rántott a magasba.
Eszméletlen jó volt végre úgy repülni és ugrálni házról-házra, kerítésről-kerítésre, hogy egy nálam hatalmasabb erő húz maga után.
